Körforgásban
2014-01-02 15:38:29
- Nagy Székely Ildikó
Anyám hangján mindig mahagónibarna az idő, mint a régi hétvégék fényében felejtett bútorokon. Jó látni, ahogy előhívja az utolsó „aranykori” őszön lebontott házunk történeteit, az arcokat, mozdulatokat, amelyektől bizonytalanságaimban ma is tanácsot kérek.
Anyám hangján mindig mahagónibarna az idő, mint a régi hétvégék fényében felejtett bútorokon. Jó látni, ahogy előhívja az utolsó „aranykori” őszön lebontott házunk történeteit, az arcokat, mozdulatokat, amelyektől bizonytalanságaimban ma is tanácsot kérek. De az, amit legutóbb felidézett, sokkal távolabbi, számomra szinte irreális időből származik. Egy fekete keretes apróhirdetés szólaltatta meg benne a történetet körülbelül másfél héttel ezelőtt.
– Indig Bianca doktornő..., ő mentette meg féléves koromban az életemet – mondta, mikor a gyászjelentés okozta döbbenetben felhívott. Aztán egyre nyugodtabban, tisztábban idézte fel az ötvennyolc évvel ezelőtti család küzdelmének részleteit.
– A Mező utcában, ahol laktunk, volt egy régi csempekályhánk, amelynek a csöve valahol kilyukadt, így állandóan gázszagot éreztünk a házban. Éjjel-nappal nyitva volt nálunk az ablak, még télen is, a szüleimnek ugyanis nem volt pénzük arra, hogy megjavíttassák a csövet. Rendkívül érzékeny, beteges csecsemő voltam, hamar megfáztam. Tavasz elején nagyon rosszul lettem, véres volt a vizeletem, a fejemet sem tudtam tartani. Húgyhólyaggyulladást állapítottak meg, és kórházba utaltak. Nem engedték, hogy édesanyám velem maradjon. Hetek teltek el úgy, hogy a szüleim nem tudták, mi történik velem. Egyszer aztán azzal jött haza Ildikó, az orvostanhallgató unokanővérem, aki akkor ötödéves volt, hogy az egyik gyakorlaton két, életképtelennek nyilvánított gyereket mutattak nekik, és az egyik én voltam. – Kísérleteznek velük – kiáltotta az unokanővérem, aztán kijelentette, ha a szüleim nem hoznak ki onnan valahogy, ő nem államvizsgázik. Édesanyám órákon át könyörgött a kórházban az orvosoknak, hogy adjanak ki engem, végül aláíratták vele, hogy saját felelősségére cselekszik, és ha meghalok, őt börtönbe zárják. Indig Bianca doktornőt hívták haza hozzám. Vérátömlesztést végzett – édesanyám adta a vért –, aztán gyógyszeres kezelést írt fel. Idővel sikerült teljesen helyrehoznia. Azután is mindig hozzá fordultunk segítségért. Mai napig emlékszem az arcára, a hangjára, a kedvességére. Írd ki nyugodtan a nevét, biztos, hogy sokan tudnának hasonló történeteket felidézni róla.
– Az unokanővéred leállamvizsgázott.
– Gyermekorvosként dolgozott távoli vidékeken, többek között Prahova megyében, végül az Ilfov megyei Domneşti-en, egy árvaházban főorvosként teljesített szolgálatot nyugdíjazásáig. Egyszer elmesélte nekem, hogy mi vezette erre a pályára. Kislányként súlyos középfülgyulladást kapott, és drága külföldi gyógyszerekre lett volna szükség a kezeléséhez. Az édesanyja és anyja testvérei akkoriban örököltek egy házat, amelyet azonnal el is adtak. Az ingatlan árát három részre kellett volna osztani, de a két nővér lemondott a jussáról, hogy Ildikó megkaphassa a kezelést. Azt mondta, az ő példájukat követte, amikor az életmentőkhöz csatlakozott.
Nem érne körbe a történet, ha kifelejteném belőle a kézdivásárhelyi, brassói, bodzafordulói képeslapokat, amelyeket anyám kezdő gyógyszerészként az ország különböző pontjairól éveken át hazaküldözgetett. Az elsőket három hónapos lányához címezte, és legtöbbször úgy végződtek: „repülök hozzád”. És valóban, amikor a vonat a vásárhelyi állomáson megállt, rendszerint nem ült buszra, az Iskola utcáig szaladt, hogy gyorsabban otthon lehessen… Bizonyára számtalan hasonló üzenet rejtőzik a látható és láthatatlan szobák mélyén, ahova pihenni és erőt gyűjteni térnek be néhanapján az emberek.
