Kongó tudomány (3.)

Fiatalság bohóság – állapítja meg a régi bölcsesség. Feynman alázatosan bevallotta, hogy fiatalon „mélyen lenéztem azokat, akik francia irodalmat, zenét, költészetet meg más »úri huncutságot« tanultak, viszont áhítattal tekintettem az acélmunkásokra meg arra a fickóra, aki gépeket árult a boltban – meg voltam győződve róla, hogy aki gépekkel dolgozik, és mindent meg tud szerelni, az aztán legény a talpán!”

 1950-ben a California Institute of Technology-n elméleti fizika professzori állást vállalt, de mielőtt elfoglalta volna a helyét, közel egy évet a Brazil Tudományos Akadémián töltött. Brazília különleges hatással volt Feynman zenéhez fűződő viszonyára. Az utcán meghallott egy szambazenekart játszani, és akkor egy csapásra másképp tekintett a muzsikára. Elhatározta, megismerkedik a brazil zenével. Első brazíliai lakásának házmestere épp egy szambazenekar vezetője volt, és így sikerült bekerülnie a zenekarba pandeirójátékosnak. Ez a pandeiró a tamburinhoz hasonló, Brazíliában népszerű hangszer.

 Feynman nagyon megkedvelte a pandeirót, és hamar megtanulta a hangszer kezelését is. Nem telt el sok idő, és ő is fellépett a zenekarral. Egy másik ütőhangszeren is megtanult játszani, a frigideirán, ami nem más, mint egy kis serpenyő, amit fém- vagy fapálcával ütve szólaltatnak meg. Valamikor valóban serpenyővel játszottak, de azóta önálló hangszerré vált a konyhai eszköz, és a hangszergyártók egyre érdekesebb hangok meg-

szólaltatására teszik alkalmassá.

 Míg Feynman a Brazil Akadémián dolgozott, átköltözött egy luxusszállodába. Ott nyilván egyetemi professzorhoz illően öltözködött. Csakhogy amikor muzsikálni ment, akkor neki is hasonlítania kellett a zenekar nagyrészt koldusszegény tagjaihoz. Ilyenkor – hogy ne nézzenek gyanúsan rá – az épület alagsoráig liftezett, és onnan egy hátsó kijáraton osont ki az utcára. 

A zenekarral a karneválra készültek, ami egyben a zenekarok versenye is volt. Amikor eljött a karnevál napja, a szálloda főpincére, aki csak annyit tudott, hogy Feynman kedveli a szambát, felhívta a professzor figyelmét, hogy este „tipico Brasileiro” zenei felvonulás lesz a hotel előtt. A tudós azzal mentegetőzött, hogy sok teendője miatt nem biztos, hogy hazaér az eseményre. Este aztán óriási tömeg várta a felvonulást. A szambamuzsikusok között cirkuszi viseletben kongatta a ritmust a tudós is. A Hotel Miramarhoz érve (ott volt Feynman szállása) egyszer csak a harsogó muzsikába beleordított a csodálkozó pincér: „O Professor!” A zenei megmérettetésre a zenekar tagjai közül sokan köddé váltak. Döntésüket sajnálhatták, mert épp Feynmanék zenekara lett az első helyezett.

A fizikaprofesszor a brazíliai tanárképző intézetek egyikében is tanított. Ott döbbent rá először, hogy azért kevés az igazi jó fizikus, mert a tanárjelöltek mindent bemagolnak, tudják az információkat, de nem képesek összekapcsolni ezeket a valós jelenségekkel. Nem értik az összefüggéseket, ami abból adódik, hogy kevés természeti jelenséget kellett megfigyelniük, nem állították megfelelő fizikai problémahelyzet elé őket. Sok professzor is csak a hajszálpontos meghatározásokra összpontosított, de soha nem próbálták ki a diákok, mit is fed a meghatározás a gyakorlatban.

Feynmannak az is feltűnt, hogy nem kérdeznek a hallgatók. Kiderült, hogy ha valaki kérdezni merne, a többiek később csúnyán megszidnák, hogy a kérdezéssel pocsékolja azt az időt, amit a professzor előadással tölthetne – tehát nem tudták, hogy a kérdések által még hatékonyabb a tanulás. Ha például megkérdezte valakitől, mi a tribolumineszcencia, azonnal rávágta, hogy „Tribolumineszcenciának nevezzük azt a jelenséget, amikor az összepréselt kristályok fényt bocsátanak ki”. Amikor viszont a jelenség szemléltetését kérte, senki sem tudott válaszolni. Emiatt Feynman másképp fogalmazott: „Ha veszünk egy darabka cukrot, és sötétben egy fogóval összenyomjuk, kékes villanást tapasztalunk, és ugyanezt más kristályoknál is megfigyelhetjük. A jelenséget tribolumineszcenciának nevezzük”. A tanítás problémáját tehát abban látta, hogy nem gyakorlati alapú.

Az oktatás gyenge pontjaira rátapintva „minthatudomány” jelzővel illette a tanítást. Megvolt erre a nyomós oka, mert Kaliforniában felkérték, hogy a közoktatás számára segítsen a tankönyvek elbírálásában. Ez a munka azzal járt, hogy postáztak neki százötven kiló tankönyvet, melyek közül ki kellett választania, melyiket találja a legalkalmasabbnak. Feynman felesége (mert időközben megházasodott) döbbenten figyelte, hogy a különös csomag érkezése után a férje megváltozott, és a hangulata egy vulkánhoz vált hasonlóvá. A tankönyvek okozták – közben sokasodtak a hibákat és tévedéseket felsoroló jegyzetek. Amikor végre összeült a bírálóbizottság, mindenki előadta, hogy milyen gyönyörű, hasznos könyveket adnak a tanulók elé, és közölték a pontszámot. Feynman más pontozással rukkolt elő. Kérdőre is vonták, miért pontozta le a kiadványokat. Előkerült a tekintélyes hibajegyzék. A bizottság elszörnyülködött. Ekkor derült ki, hogy ők el sem olvasták a rájuk bízott munkákat, csak felületesen belelapozva adták a pontokat. Végül – hogy tökéletes legyen a szégyenkezés – egy háromkötetes művet Feynman nem pontozott, mert még nem készült el a harmadik kötet, de „kiderült, hogy a bizottság egyik-másik tagja ezt a bizonyos harmadik kötetet is pontozta! Először nem is hitték el, hogy a könyvben nincs más, csak sok-sok üres lap. Hát ez hogy lehet?! Hiszen ez a könyv is kapott a bírálóktól osztályzatot! Sőt, az üres kötet még kicsit több pontot is kapott, mint a másik kettő! Az a tény, hogy az égvilágon semmi nem volt benne, szemlátomást nem befolyásolta a rangsorolást…” Végül a tanügyminisztérium félresöpörte a pontozást, és a legolcsóbban kiadható könyvet választotta. Feynman erre lemondott a tankönyvbíráló bizottságból.

Keserűen jegyezte meg, hogy tanügyi szakemberek nemtörődöm módon tálalnak valamit a diákoknak, és azt mondják, tudományos témát dolgoznak fel, miközben csak „minthatudományt” mutogatnak. „Szeretjük azt hinni, hogy ezt a valamit gyermekeink megtanulják az iskolában; nem nevezzük a nevén soha, nem mondjuk ki, hogy mi is valójában, de buzgón reméljük, hogy az iskola a tömérdek tudományos kísérlettel megtanítja rá a gyerekeket.”