Könyvbemutató a zsinagógában

Elhurcolt anyák ételei

Holokauszt-túlélők főztjében és emlékeiben őrzött sorsok, sorstalanságok könyve Az újrakezdés receptjei, amelyet kedden este a marosvásárhelyi zsinagógában mutattak be a szerző, Király Kinga Júlia jelenlétében. A beszélgetőtársak, Vida Gábor, Sebestyén Mihály és Diamantstein György a kötet fogantatásáról, a mesélők megszólításáról, a velük töltött időről és az esetleges folytatásról kérdezték az írónőt.

A zsinagógában első alkalommal tartott, meghitt hangulatú könyvbemutató elején Vida Gábor író, Látó-szerkesztő bevallotta, hogy amikor Király Kinga Júlia megkereste a kézirattal, túl soknak érezte az eredetileg tervezett Az észak-erdélyi zsidóság emlékkönyve alcímet, így lett belőle Erdélyi zsidó történetek életről, éhségről és reménységről, de a kész művet kézbe véve rájött, hogy az mégis az egész észak-erdélyi zsidóság sorsát felmutatja. 

– Ez egy befejezhetetlen, kimeríthetetlen történet – jegyezte meg Vida, majd a mű megszületésének előzményeiről kérdezte a szerzőt.

A megkerülhetetlen pokol

Király Kinga Júlia elmesélte, hogy a könyvében feltárt miliőhöz először a gasztronómia, a kóser tradíciók felől kívánt közelíteni, ezáltal ugyanis sok minden átörökíthető, elsősorban az Isten iránti szeretet, de az emberek közösségükhöz és önmagukhoz való viszonyulása is. Az elhurcolt, elveszett anyák receptjeit szerette volna feleleveníteni a holokauszt idején még kamaszkorú túlélők segítségével. Nem volt szándékában felidéztetni a felfoghatatlan borzalmakat, meg akarta kerülni azt a lelki helyzetet, amikor a beszélőnek újra kell élni a poklot, de már az első interjúnál kiderült, hogy ez lehetetlen. 

Sebestyén Mihály író, történész ennek kapcsán így fogalmazott: – Ezek a receptek a száműzetés, a Gálut receptjei. Az élettörténetek egymásba folynak, nehezen szétszálazhatók, bennük van a közös sors, illetve sorstalanság, mindaz a nagyon fontos élethelyzet, életforma, ami eltűnt, amiről már csak emlékek maradtak. Ez valóban egy emlékkönyv egy olyan közösségről, amely húsz év múlva már csak a temetőkben lesz, ugyanis a fiatalok elmentek vagy már kint születtek. 

Diamantstein György történelem szakos tanár, akinek az édesanyja is megszólal a könyvben, a receptek és életsorsok társításából adódó újszerűségre, arra az új megközelítési módra hívta fel a figyelmet, amely Az újrakezdés receptjeit a témához kapcsolódó tonnányi kiadvány között egyedivé teszi. A továbbiakban Diamantstein arról kérdezte a szerzőt, hogyan sikerült felvennie a kapcsolatot az emlékezőkkel. Király Kinga Júlia elmondta, hogy az interneten találta meg a zsidó hitközségek elérhetőségeit, és azokon keresztül jutott el a túlélőkhöz, akiket a közösségek érthető módon védnek a faggatóktól. 

– Mindenkinek elmondtam az igazat, azt, hogy engem a háború előtti szokások érdekelnek, a gasztronómia, az, hogy mennyire polgárosodott egy-egy család. Amikor egy nem zsidó azt mondja valakiről, hogy zsidó, akkor egy homogén közegre gondol, és engem ennek a közegnek a rendkívül összetett, színes, mozgalmas világa érdekelt, illetve az, hogy meg lehet-e őrizni ebből valamit. Mert ha igen, akkor kutya kötelességünk megőrizni, megmutatni azt, hogy mit veszítettünk el.

Az emlékek nyelvén

 Az írónő időről időre visszatért beszélgetőtársaihoz, akik közül egyesek először meséltek az átélt szörnyűségekről, és előfordult, hogy csak a második találkozáskor tudtak igazán megnyílni. Király Kinga Júlia két nyarat ingázott végig, az interjúkészítés után mindig a túlélő városának a közelében maradt, de nem sajnálta az erre fordított időt, energiát.

– Meg akartam mutatni ezeknek az asszonyoknak, férfiaknak, hogy a társuk és az emlékeik őrzője vagyok – mondta. Sebestyén Mihály ehhez azt fűzte hozzá, hogy vannak rutinos mesélők, akik tudják, mire kíváncsi a riporter, ilyen volt a könyvben szintén szereplő Erdélyi Lajos újságíró is, akit tizenévesen az apjával együtt vittek el a lágerbe, és akinek rendkívüli módon a szülőjével együtt sikerült hazatérni. Az ételek kapcsán a történész így fogalmazott:

– Az ízek maradnak meg a legtovább, mindenki azt keresi, „ahogy anyám csinálta”.

Vida Gábor a beszélgetések tapasztalatáról, az emlékezőkkel való párbeszéd során átélt közelségről vagy távolságról kérdezte a szerzőt. 

– Az emlékezés megteremti a maga nyelvét – mondta Király Kinga Júlia, akinek beszélgetőtársai csak két esetben használtak kifejezetten mai fogalmakat, a nyelvhasználat ugyanis visszarepítette őket abba az időbe, ahol az elmondottakat átélték. Sebestyén Mihály arra hívta fel a figyelmet, hogy az interjúalanyok a jelenben beszélnek, szóhasználatukba helyenként román kifejezések is befurakodnak, és ez is azt jelzi, hogy túlélték az elmúlt időket, ők a 21. század emberei is.

– Ezért jó a kötet címe. Azt jelzi, hogy akkor és ott nem ért véget egy történet. Arról is szó van, hogyan fogadták a visszatérőket, mit kaptak vissza a javaikból – tette hozzá a történész.

„Te most már tudod”

 Diamantstein György a könyv szerkezetére terelte a beszélgetést. Király Kinga Júlia 300 órányi interjúból építette fel a kötet anyagát, de ezekben a beszélgetésekben sok volt a kitérő, ugyanis közben főzött is a túlélőkkel, és saját életéből is mesélt nekik töredékeket, hogy érezzék, ő is rájuk hagy valamit, neki is vannak „nyavalyái”.

– Nem azért mentem vissza ezekhez az emberekhez, hogy megszerettessem magam, hanem azért, mert tudtam, hogy azokat az ételeket csak ők tudják jól elkészíteni – tette hozzá az írónő, aki most is hallja az ételek elkészítése után rátestált tőmondatokat: „Most már megcsináltuk. Te most már tudod. Te is meg tudod tanítani”.

A hanganyag újrahallgatása, kijegyzetelése során a szerző másodszor ment át a katarzison. Hogy tud 41 zsidó recept és 10 túlélő együtt létezni egy könyvben? – ez volt számára a kihívás, amelynek úgy tett eleget, hogy a maguk történetiségében, időrendi sorrendben illesztette egymás mellé az emlékeket. A kötet így a gyermekkorral indul, majd a kamaszkor következik a gettósítással, azután az Auschwitzban fiatalon átélt borzalmak, a munkatáborok lét és nemlét között telt hónapjai, végül a holokauszt utáni idők, a kommunizmus évtizedei. 

„Ott megy ki...”

A könyvbemutató legmeghatóbb perceiben Király Kinga Júlia azt a lelkiállapotot próbálta hallgatósága elé vetíteni, amit a marhavagonos utazás négy napja alatt és a koncentrációs táborba való megérkezéskor élhettek át a fiatalok. Beszélt a vagonokban lévő két vederről – egyikből ittak, a másikba dolgukat végezni kényszerültek az ortodox közösségekből érkező, szemérmes zsidó lányok –, arról, hogy a vonatról leszállva fogalmuk sem volt a kettős sor jelentéséről, súlyáról, az azonnal „zuhanyzóba” vezetettek drámájáról, és arról a – talán – még tragikusabb élethelyzetről, amikor az anyja felől érdeklődő gyermek azt a választ kapja a krematórium kéménye felé mutatótól: „látod, ott megy ki”. 

Az írónő ezeknek az anyáknak a mozdulatait, a receptjeit kívánta „felvenni”, és megmutatni.

– Mind azon a helyen élünk, ahol az etnikai identitás állandó megpróbáltatásnak volt kitéve. A hatalomnak rendelődtek alá az étkezési szokásaink is. Az elmúlt száz évben sokszor éheztünk valamilyen formában Erdélyben. Az erdélyi zsidó közösség esetében ez egy dupla csavar – tette hozzá a későbbiekben Király Kinga Júlia, majd arról a felfoghatatlan helyzetről szólt, hogy a 20-as, 30-as években magyar identitása mellett kardoskodó zsidó közösség, amely bizakodva fogadta az 1940-es revíziót, és várta a honvédség bevonulását, az antiszemita rendeletek megjelenésekor a magyar szomszédok, régi barátok megvetésével szembesül.

– Mi történt az emberséggel? Miért nem szisszent fel senki? Erre szerettem volna választ kapni és adni, visszaadni valamit azoknak a zsidó embereknek, és biztosítani őket arról, hogy még egyszer ez nem történhet meg – mondta a szerző.

A létezés mozaikjai

– Mi lesz tovább, lesz-e folytatás? – kérdezte Vida Gábor az írónőt, akinek még számos kiadatlan holokausztbeszélgetése van. Király Kinga Júlia elmondta, hogy publikálni fog a megmaradt anyagból, újabb könyvet azonban nem tervez. 

– Nem vagyok holokausztkutató, sem szociológus, csak egy kíváncsi ember, aki az emlékezésre a gasztronómiát találta alkalmasnak. Az ételeken keresztül szerettem volna életben tartani 6 millió ember emlékét – fogalmazott a szerző, aki számos történelmi kordokumentumot, hivatalos iratokat, fényképeket, térképet használt fel a kötetben, azt bizonyítandó, hogy ez nem fikció, „nem Király Kinga Júlia tíz alteregója, hanem tíz túlélő, aki megjárta a holokausztot”. A dokumentumok, fotók beszerzéséhez hosszasan levelezett levéltárakkal, múzeumokkal. Ezek a részletek a színes ételreceptekkel együtt teszik mozaikszerűvé a könyvet. 

– A receptek az emlékezés során jönnek elő, olyankor megáll a könyv, aztán jön egy másik emlék, és továbbhalad a történet – mondta a szerző. Sebestyén Mihály szerint éppen ez a szerkezet teszi élővé a könyvet:

– Időnként át kell tudjon nézni az olvasó a másik oldalra, hogy megnyugodjon. Ez a modern könyv kompozíciója, nem huzamos olvasásra született. Nem letehetetlen regény, és időnként le is kell tenni, el kell gondolkozni rajta, aki teheti, annak el kell menni sétálni, majd újra előveheti, máshol is kinyithatja, akár visszafele haladva olvashatja, hiszen a történet oda-vissza elmesélhető, illetve elmesélhetetlenül tragikus.

Vida Gábor mintegy összegzésképpen megjegyezte, hogy míg a medve négy hónapig bírja ki étel nélkül, az ember igazából egy napig sem. 

– Ez egy olyan fajta kötődés a létezéshez, amit nem lehet félreseperni. Ezzel a könyvvel Király Kinga Júlia nemcsak a történeteket hozta el, hanem magát a létezést is. 

A könyvbemutató végén Király Kinga Júlia a kötetet megjelentető Mentor Könyvek Kiadó igazgatójának, testvérének, ifj. Király Istvánnak, édesapjának, a szöveg gondozásában fontos szerepet vállalt Káli Király Istvánnak mondott köszönetet. Az együttlét eredeti zsidó ételkóstolóval zárult.