Klasszikusok a világ körül

– A zene mint világnyelv, avagy embertől emberig –

Június 24-én délután 6 órától a Szabadság utcai református egyházközségben ezzel a címmel tartott koncertet a Rákász Gergely Alapítvány három kimagaslóan tehetséges mentoráltja, az erdélyi Dénes Dorottya (cselló, gordonka), valamint a magyarországi Kiss Péter (harmonika) és Szigeti Bence (klasszikus gitár). Repertoárjukban többek között Astor Piazzolla, Bartók Béla, Camille Saint- Saëns, illetve nagy bécsi klasszikusok művei is felcsendültek. 

A klasszikus zene létjogosultsága mindig is megkérdőjelezhetetlen lesz minden ember számára – olvasható az alkotók Facebook-eseményének leírásában. 

Milyen igaz a kijelentés, hiszen a klasszikus zene nem vész el, csak esetenként átalakul. Szerencsére mindig akadnak olyan fiatal zenészek, akik rendületlenül dolgoznak azon, hogy ez a műfaj is a palettán maradjon, a mai – hadd mondjam ki –, sok esetben nem túl minőségi és maradandó zenei kínálat mellett. A klasszikus zene tehát mindennapjaink része, tudatosan vagy tudattalanul, hiszen nem csak a koncerttermekben hallhatjuk: felismerhetjük más, átdolgozott zeneműben, rajzfilmben, kis- és nagyjátékfilmben, színházban, zenélő szökőkutaknál, vagy akár autóbuszon és repülőtereken is felcsendülhetnek a klasszikus dallamok. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ez a műfaj rendkívül sokszínű, és nincs a koncerttermek falai közé zárva.

A három fiatal művész koncertsorozata különböző nemzetiségű zeneszerzők darabjainak segítségével ismerteti meg a klasszikus zene sokszínűségét, a közel 75 perces műsorban az alkotók világ körüli utazásra invitálták a hallgatókat. Németországba, Spanyolországba és Brazíliába „látogathattunk el” fülünkkel és lelkünkkel, de nem maradt ki Erdély és Magyarország sem.

Ha azt mondom, klasszikus zene, a komolyság, a bécsi klasszicizmus nagy zeneszerzőinek (Wolfgang Amadeus Mozart, Joseph Haydn, Ludwig van Beethoven) munkássága jut eszembe. Felmerül bennem az is, hogy egy ilyen koncert nem a mai értelemben vett buliról és táncról szól – bár az igazán minőségi, elit és kulturált szórakozás ebből a világból ered. Mi történt a 18. századi igényességgel? Hova tűnt az igazán minőségi zene iránti vágy és érdeklődés? 

Érdemes megemlítenem, hogy a zenei kritikák, amelyek régen objektívek voltak, és a nyomtatott sajtóban jelentek meg, ma már sokkal inkább az online térbe költöztek, és a szubjektivitást helyezik előtérbe. Vagyis ma már bárki könnyedén megoszthatja véleményét a zenéről. Ennek köszönhetően a zenéről szóló kommunikáció nagyon széles közönséget és hallgatóságot ér el, és hatást gyakorol az emberek zenéhez való viszonyára. Meggyőzhetőbbek vagyunk az online felületek által. 

Vajon három fiatal zenészt mi ösztönöz mégis arra, hogy a komolyzene mellett köteleződjön el? A Marosvásárhelyi Rádióban erre a kérdésre választ is adtak. Dénes Dorottya elmondta, szerinte a klasszikus zenében van egy olyan fajta tisztaság, amely a legközelebb áll Istenhez. Hozzátette, ez egy olyan hitbéli kapocs, amit más tevékenységgel nem tudna megragadni. 

Hallgatva a rádiót, akaratlanul is eszembe jutott Stravinsky, aki szerint minden zene szakrális, pontosabban a zene maga a szakralitás melegágya. Napjainkban az emberek azt hiszik, a zene csak arra való, hogy felvidítsa, jó kedvre derítse a hallgatóságot. Pedig ez csak egy lehetőség a sok közül, a zene arra hivatott – legalábbis szerintem – , hogy kiragadjon a mindennapok keserűségéből, hogy a dallamok felszabadítsanak bennünk olyan emlékeket és érzelmeket, amelyeket mi magunk is elfelejtettünk, ugyanakkor a zene intelligenciánkat, jó ízlésünket és igényességünket is táplálja. 

Kiss Péter felhívta a figyelmet arra, hogy számára az az igazán nagy öröm, ha a nézőtéren fiatalokat lát – hiszen, ha klasszikus zenéről van szó, nem feltétlenül a 20 év alattiak jutnak eszünkbe. Nem mellékes elmondanom, a marosvásárhelyi koncerten nem kevés fiatallal volt szerencsém szemkontaktusba kerülni, 2 évestől egészen idős korúakig ültek hallgatók a templom padjaiban. Ugyanakkor hozzá kell tennem azt is, hogy a Szabadság utcai református egyházközségben igencsak ritka jelenségnek lehettem tanúja, mivel ebben a gyülekezetben a családi hangulat és összetartozás köti össze az embereket: őszinte mosolyoknak, üdvözléseknek, öleléseknek és tartalommal teli kéznyújtásoknak voltam megtapasztalója. Szigeti Bence elmondta, nekik is volt egy ősélményük a zenével kapcsolatban, és ilyen megtapasztalásokat szeretnének nyújtani nemcsak az időseknek, hanem a fiatal generációknak is. 

Jó volt látni mentoruk, Rákász Gergely orgonaművész odaadó tekintetét, atyai szeretetét és kedvességét, ahogyan „diákjaira” néz. Mosolya arra emlékeztetett, hogy milyen fontos megjegyezni azt, hogy honnan indultunk, illetve, ami ennél is fontosabb, segítő kezet nyújtani a feltörekvő tehetségeknek úgy, ahogyan velük is tették – bár ez itthon, Erdélyben még gyerekcipőben jár. Az alázat, az emberközeliség, amelyet Rákász Gergely képvisel, remélem, hogy a három alkotót is inspirálja, mert láthatóan és hallhatóan az odafentről kijelölt úton haladnak.

Egészen kicsi gyerekek is ültek a templom padjaiban, ennek ellenére a 75 percben teljes csendben voltak. Mi ez, ha nem katarzis? Utaztam ebben a 75 percben – érdemes volt megfigyelni, milyen gondolatokat ébreszt a zene. Jelen lenni a zenében, az alkotók beleérzőképessége által. Sikerült a közönség figyelmét megragadni az egyszerűséggel, természetességgel és alázattal; vagy ahogyan Dorottya fogalmazott, „a Jóisten ajándékát emberként továbbadni egy másik embernek”. Határozottan ki merem jelenteni, ez sikerült. A koncert végén állva tapsolt a közönség, három rájátszást igényelve – arisztotelészi szavakkal megismétlem a kérdést: mi ez az emelkedett, megtisztult lelkiállapot, ha nem maga a katarzis?