2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gréta a negyvenedik születésnapja előtt találta meg a helyét a világban egy városközeli kertes házban, egy három évtizeddel idősebb férfi házvezetőnőjeként. Kettejük történetét egy apró, de korántsem jelentéktelen mozzanat teszi alkalomhoz illővé, ezért is időzítettem éppen március 15-re.

– Nyolcadikos koromig a serdülők szokásos hétköznapjait éltem – mesélte pár héttel ezelőtt egy késő délutáni kávé mellett. – Az általános iskola utolsó évében látványosan eltávolodtak egymástól a szüleim. Bizonyára már korábban elkezdődött ez a folyamat, de én a különválásukig nem érzékeltem belőle semmit. Apu váratlan elköltözését így a legnagyobb traumaként éltem meg, pláne, hogy mindig is „apja lánya” voltam. Akkoriban meg sem tudtam fogalmazni a fájdalmam, de ma már tudom, hogy az esett a legrosszabbul, hogy az új kedvesét választotta helyettem. Persze, anyám is egészen kikészült, és konyakkal, vodkával enyhített a fájdalmán, így velem gyakorlatilag senki nem törődött. Korábban elég jó tanuló voltam, amikor azonban kettesben maradtam a magába roskadt anyámmal, szakítottam az addigi életstílusommal. 

– Jött a bulis korszak? – kérdeztem.

– Épp ellenkezőleg. Én sosem voltam egy „partiarc”, miután pedig apám összepakolt és „elhúzott”, végképp magamba zárkóztam. Csak feküdtem naphosszat a szobámban, kezemben a világirodalom klasszikusaival. Mindent kiolvastam azon a nyáron, ami az otthoni könyvtárunkban értéknek számított, a felvételi vizsgákat azonban szépen kihagytam a „programból”. Ez volt az én néma tüntetésem a családi biztonság elvesztése ellen. Mire anyám észbe kapott, már késő volt. De akkor sem izgatta túlságosan a helyzet, ahhoz túlságosan maga alatt volt, hogy törődni tudott volna a más bajával. Így hagyta, hogy még jobban begubózzam, mint a selyemhernyók, amiket apám valamikor, kiskoromban tenyészteni próbált.

– Meddig tartott az önként vállalt „karantén”?

– Elhiszed, ha azt mondom, hogy évekig? – nézett rám Gréta fürkésző tekintettel. – Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ki sem tettem a lábam a lakásból. Levittem a szemetet, bevásároltam, ha anyám megkért rá, néha még egy rövid sétát is bevállaltam. Ugyanakkor élveztem, hogy nem kell megfelelni az elvárásoknak, teljesen kiengedtem a kezemből az irányítást az életem fölött. Csak úgy „beleszuszogtam” a világba. 

– Mi mozdított ki ebből az állapotból? – fűztem tovább a kérdések sorát.

– Egy régi barátnőm, egykori padtársam ballagási kártyája. Amikor elhozta nekem a meghívót a kicsengetési ünnepségre, hirtelen felfogtam, hogy mi mindenből kimaradtam az elmúlt négy évben. Azon az őszön beiratkoztam egy szakközépiskola esti tagozatára, és pár év múlva sok kínlódással sikerült valahogy leérettségiznem. Akkoriban már dolgoztam itt-ott, kisboltban, turkálóban, bárban, mikor hol került számomra lehetőség. Munkakönyvet persze sehol nem csináltak, csak ígérték, hogy majd a próbaidő után. Én lettem az örök „próbaidős”, akit pár hónap múlva feltétlenül le kellett cserélni egy másik balekkal. Így vergődtem egyik állásból a másikba, amíg egy újsághirdetésben rá nem találtam Dani bácsira. Házvezetőnőt keresett, legalábbis így szólt a felhívás, de valójában leginkább társaságra vágyott. Diabétesszel diagnosztizálták, és szívpanaszai is voltak az idős úrnak, így naponta be kellett vennie egy marék gyógyszert. A házimunka mellett az orvosságok beadása volt a legfőbb feladatom, és persze az, hogy századszorra is végiglapozzam vele a régi fotóalbumokat, vagy kártya-, illetve römipartner legyek. Két hét sem telt el, amikor megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem odaköltözni, hiszen a négyszobás emeletes házban kényelmesen berendezkedhetnék, meglenne a saját életterem. Nem sokat tétováztam, hiszen nagyon megkedveltem ezt a gyermeklelkű, magányos embert, aki a nap nagy részében magyar nótákkal szórakoztatott, vagy régi kabaréjeleneteket mesélt. Anyám persze rögtön félreértette a helyzetet, pedig a munkaadóm soha nem hozakodott elő kétes ajánlatokkal. Inkább olyan volt a számomra, mint egy jóságos nagyapa, vagy mint amilyen apám lehetett volna idős korában, ha velünk marad. 

– Nem volt családja az öregúrnak?

– A gyerekei külföldön éltek, a felesége rég elhunyt. Csak egy-két régi cimborája maradt, akik néha meglátogatták egy derűs poharazgatásra, olyankor mindig velem büszkélkedett. Egyetlen kívánsága volt csak, amit nem sikerült teljesítenem. Gyakran mondogatta, hogy szeretné megkapni a magyar állampolgárságot, letenni a konzulátuson az esküt, elénekelni a himnuszt. A korábbi házvezetőnőjével is megosztotta ezt az óhaját, az illető pedig kihasználta a helyzetet, egy csomó pénzt kért tőle erre a célra, eltitkolva, hogy ingyenes az ügyintézés. Talán attól tartottam, hogy esetleg valamiben tévedek, és bennem is megrendül a bizalma, mindenesetre nem tettem oda magam, hogy a helyzet megoldódjon. Pedig többször neki akartunk fogni a papírok intézésének, de aztán ez valahogy mindig elmaradt. A március 15-i és augusztus 20-i ünnepségekre mindig elkísértem Dani bácsit, és őszintén csodáltam azt az elragadtatást, amivel ezeket az alkalmakat megélte. A magyar állampolgárság megszerzésében mégsem segítettem neki. Talán azért sem, mert tudat alatt féltem, hogy ha megkapja, kimegy a Szegeden élő lányához. Dani bácsi egy őszi délelőttön valóban távozott, de messzebb, mint az országhatáron túli város. Úgy ment el, ahogy csak a tisztaszívűek szoktak, álmában, méltóságteljesen. Azután persze nem volt többet maradásom a hatalmas házban, de anyámhoz sem kívántam visszamenni, így a béremből félretett összegből kivettem egy garzont. Azt azonban a mai napig bánom, hogy nem volt erőm, energiám teljesíteni idős házigazdám egyetlen kívánságát. Azóta mindig, amikor nemzeti imánkat hallom, összeszorul a szívem. Ilyenkor legszívesebben nekifutásból utolérném, és a hátamra véve cipelném vissza az elvonult időt. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató