A kitüntetéseket adják, és nem kapják

– mondta ezt Kállai Ferenc Kossuth-díjas színművész jó néhány évvel ezelőtt egy tévéadásban. A MOGYE által 2005-ben adott díszdoktori címet nem kértem, senkit le nem kenyereztem érte, és rokoni kapcsolatban sem álltam olyan személlyel, aki ezt befolyásolhatta volna. A díszdoktorság visszaadása teljesen egyéni és független döntés volt részemről.

Itt szeretnék köszönetet mondani és elismerésemet kifejezni az írott és elektronikus sajtó mind magyar, mind román képviselőinek, akik erről az eseményről tudósítottak, és hűen tolmácsolták gondolataimat, tiltakozásomat a magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés hátrányos megkülönböztetése miatt Marosvásárhelyen.

Tiltakozásommal és annak módjával gyakorlatilag (írásban vagy szóban) mindenki egyetért, és a hozzám elért vélemények közül csak két személy tört pálcát felettem. Hivatalból a rektor (L. A.), aki védte a mundér becsületét – különösebben nem is hatott meg –, ítélte el cselekedetemet, és felindultságában hibás szóval illette tettem, mely protesztálás volt és nem provokálás.

Az egyetem hungarofóbiában szenvedő vezetői megérdemelték ezt a fricskát, hiszen magyar nyelven is oktató egyetemen megtagadták a magyar nyelvű levél hivatalos átvételét és törvény szerinti iktatását. Mindez engem Eugene Ionesco abszurd drámáira emlékeztetett, és őszintén szeretném remélni, hogy idővel a józan, demokratikus európai gondolkodás gátat vet ennek a buta, emberellenes „rinoceritis” járványnak.

A másik személy, akinek nem tetszett a díszdoktorság visszaadása, Sebestyén Spielmann Mihály nyugalmazott könyvtárigazgató. Sajnálkozó írásában sajnálatos módon több pontatlanság volt található (Népújság, 2014. 04. 02.). Szív- és mellkassebészet volt az általam művelt szakterület, és nem a szívgyógyászat. Ki szeretném javítani a „korábban a svéd partokról” kifejezés pongyolaságát is. Nem hajótöröttként vetődtem véletlenül partra Svédországban, hanem tudatosan – az erdélyi magyar hagyományokhoz híven – szakmát tanulni mentem oda, és szereztem professzori minősítést az orvosi Nobel-díjat osztó Karolinska Intézet Szív- és Mellkassebészeti Klinikáján egy igazi „világbajnok” professzor (Viking O. Björk) vezette csapat tagjaként.

Nem is a vándormadarak, darvak vagy vadludak repítettek játékos kedvükben ide, a Hortobágy szélére, és ejtettek le Debrecenben, hanem hat pályázó közül a megmérettetés után esett rám a bírálók választása.

Véleményem szerint az igazgató úr sajnálkozó sorai Kádár János-i szellemben fogantak: „ne ingereljük a román elvtársakat”. Közismert tény, hogy a Kádár vezette párt- és kormányküldöttség 1958 februári romániai látogatása során árulták el az erdélyi magyarságot politikai hozzá nem értéssel, hálás köszönetként a Nagy Imrének és társainak biztosított porkoláb szolgáltatásért, rábízva őket a románok szocialista nemzetköziségére és nemzeti hagyományaikra, melyek közül az előbbi megszűnt, így az utóbbi vált meghatározóvá, és így akarják megvalósítani nemzetállamukat.

Atyáinkat nem én vontam ebbe a történetbe, szükségét látom itt is bizonyos pontosításoknak. Az Ön apja és Édesapám tevékenysége és szerepe – a marosvásárhelyi magyar orvosképzésben – teljes mértékben eltér egymástól, és nem lehet egy kalap alá vonni őket. Édesapám csak négy évig (1948–52) volt egyetemi előadótanár a Sebészeti Klinikán, és a fokozódó osztályharc vívmányaként távolították el végleg az egyetemről (1952-ben).

Valószínűleg a politikai és baráti kapcsolatrendszere volt elégtelen, hiszen még a kedves komája is 

„elfajult” és lett a „sarcomája”. Jómagam 1954-ben lettem medikus, és így Édesapám soha nem volt egyetemi oktatóm.

Az Ön igen széles ismeretekkel rendelkező apja 1948-tól nyugdíjazásáig tanszékvezető előadótanárként, majd professzorként tevékenykedett. Ily módon lett egyetemi tanárom orvostörténelemből, mely meglehetősen békés tantárgy volt. Nem ez jelentette a vízválasztót, hogy ki lett orvos és ki nem.Viszont ismeretes, hogy az 1950-es évek elején az Ön apjánál – a marxista katedra vezetőjénél – a szigorlat nem sétagalopp volt, főleg ha osztályidegen leszármazottja volt a vizsgázó.

Őszintén szólva, nem értem az Ön írását, szándékát. A Népújság idei április 2-i számában elítéli a díszdoktori cím visszaadását, majd egy héttel később megjelent írásában egyetért velem és tettemmel, amikor tiltakoztam a jelenlegi MOGYE-n a magyar nyelvű oktatás hátrányos megkülönböztetése miatt. Szerintem ezt kell tenni, dörömbölni az ajtókon, amíg azt meg nem hallják valakik, valahol.

Ha az 1960-ban megszerzett orvosdoktori diplomámat adtam volna most vissza, akkor élhetne Ön érveivel. Végtelenül büszke vagyok mindkét marosvásárhelyi alma materemre, hasonlóan a stockholmihoz. Kérem tisztelettel, ne tegyünk egyenlőségjelet a mai MOGYE és az akkori magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet közé, mely igen sajnálatos átalakulásának történetébe nem óhajtok most belebonyolódni.

A díszdoktorság romániai történetéhez tartozik a négy elemit végzett akadémikus, a néhai „first lady” – Elena asszony –, aki úgy gyűjtötte a Doctor Honoris Causa címeket, mint a tizenéves leánykák a hűtőmágnest, egészen addig, amíg a világ egyik legtisztességesebb egyetemének rektora  

„njet”-et mondott. Történt ez Uppsalában 1980 késő őszén, amikor ottjártában kérte a Rector Magnificustól a már megszokott és őt megillető „Díszpinty” kitüntetést. Ekkor Martin H:son Holmdahl rektor úr udvariasan közölte, hogy az Uppsalai Egyetemen évente egyszer tartanak doktoravatást, de legnagyobb sajnálatára most éppen nem. Ezt a megoldást vette át a Koppenhágai Egyetem is, és Elena asszony üres kézzel tért vissza a skandináv kirándulásról, és ezután már nem tetszett annyira a díszdoktorság, melyért többször már nem is folyamodott.

Tisztelt Igazgató Úr! Örömmel állapítottam meg, hogy Ön bővérű tollal megáldott ember, melyet igen gyakran használ. Svédországban késviszketegségben szenvedőknek nevezik azokat a sebészeket, akik ha kell, ha nem, operálnak. A Visszaadni? című írásában (2014. 04. 09.) viszont Ön rátapintott egy igen érdekesnek tűnő és aktuális történelmi témára. Nevezetesen az első világháború hadi szállítóira. Ön mint történész szakember járatos a levéltári kutatásokban, biztosan rátalálna azokra a gyártókra és szállítókra, akik 

„papundekli”-talpú bakancsokkal látták el a Kárpátokban, Galíciában és a Dolomitokban harcoló honvédeket. Ebből a tanulmányból 100 év múltán a leszármazottak megtudhatnák, miért, kiért és hogyan fagyott le a déd- és/vagy nagypapa lába.

Visszatérve a MOGYE-re és a magyar nyelvű oktatás szükségszerű megoldására, szerintem tiltakozni kell a hátrányos megkülönböztetés ellen, ahogy a diákok, az oktatók és Kincses Előd teszi. Ha hallgatunk, biztosan nem fog javulni a helyzet. Dörömbölni vagy legalább kopogtatni kell a zárt kapukon a siker érdekében.

 

Debrecen, 2014. május 9.

Dr. Péterffy Árpád professor emeritus

 

Sz. m.: A cikk szerzője véleményének a replika jogán történő közreadásával szerkesztőségünk a polémiát lezártnak tekinti.