A Bernády-korszak letűntét követően városunkban a lendületes fejlődés – ez volt ugyanis az áldott kezű polgármester és főispán korszakához láncolt állandó jelző, a nosztalgiák korában különösen – megállt. Az új irányítók, hódítók, kiskirályok és rokonok, a bosszúszomjas rossz emlékű polgármester (kiről e hasábokon volt már szó, ha emlékezel, kedves papucsban, melegítőben üldögélő olvasó) idejéből nem futotta túl sok „nadserű” alkotásra városunkban. Meg aztán hiába költözött be ide számos ókirályságbeli hivatalnok, tanár, tanító, vetette meg a lábát nagykereskedő, bank és idevezényelt egyenruha, sok-sok ember távozott, ahogy akkoriban emlegették – tehát száz évvel ezelőtt – repatriált: hivatalnok, tanár-tanító, orvos, katona, bankember, tőkepénzes úri családok, kalandvágyók és elgyötörtek, háborúban meggazdagodottak és elszegényedettek. Szóval a népesség bár nőtt természetes úton – erről az élvezetről az emberek nem mondtak le még a diktatúrák és gyarmatosítás idején sem – igaz, a sokgyerekes családok száma megkevesbedett, már csak a szegényebb néposztály volt képtelen vágyait szabályozni, a (kis)polgári család összeszűkült a két-három gyerekre.
Szóval városunk úgy negyvenre (múlt század) nem érte el az ötvenezer fős nagyságrendet, és megtörtént az, amire nem volt példa Bethlen Gábor 1616-as szabadalomlevele, avagy rangemelési diplomájának kelte óta – városunktól megtagadták a szabad királyi városi rangot, avagy ahogy akkoriban is mondották: a municípiumi jogkört. A város 1939–40-ben megmaradt ugyan megyeszékhelynek, de a régiót Gyulafehérvárról igazgatták, oda kellett utazni, telefonálni – már ha volt telefonod vagy kaptál vonalat –, oda kellett folyamodni, kérvényezni, kilincselni, megvesztegetni mindent és mindenkit a fontosabb ügyekben. Ráaadásul a kormányzó, Papp Dani nyugalmazott katonatiszt volt, ami tudjuk, hogy soha nem jelent egyet a demokratikus ügymenettel.
Na de azért zajlott a kis- vagy közemberek élete. Például egy szép napon D. D. malomtulajdonos és nagyvállalkozó kapott egy levelet, amelyben azonnal 60 ezer lej kipengetésére szólították fel. Dehogy kipengetésére, inkább kihajítására. Írta neki a levelezőtag, tegyen egy aktatáskába 600 darab százlejest, és egyedül kocsizzon ki Meggyesfalvára a nagy fűzfáig, ahol egy reklámtábla is ácsorog, ott majd hajítsa az árokba a pénzes táskát. Ha vonakodnék megtenni, akkkor D. D. kiskorú Edit lányát megölik, és frissen épült nyárádtői malmát felgyújtják. D. D. a mondott időben kikocsikázott a megjelölt helyre, és menet közben magányosan elvetette a pénzes pungát, anélkül hogy lovait hőkölésre kényszerítette volna. Ja, és a műfaj szabályaival ismerős pénzkérő figyelmeztette a gazdag ember hírében álló üzletembert, hogy ne merjen szólni a zsernyákoknak, mert akkor – de ezt már tudod, nyájas olvasó – jön a fenti fenyegetés beváltása.
D. D. nem ijedt meg különösebben, a gazdag embereknek ez már szokásuk, felszabdalta a Maros vagy a Székely Szó, esetleg az Universul már kivégzett számait, és a műfaj szabályait követve azzal tömte ki az irattáskát. Ezenkívül fittyet hányt a fenyegetésnek, és mégiscsak beszólt a főtéri Feigelbaum-palotában székelő rendőrségnek, akik mindjárt kiküldtek egy tucat komisszárt és közlegényt, kik egy közeli házban bújtak meg. A rendőrségnek az tűnt fel, hogy egy csapat cukorgyári srác buzgón kutat az útszéli árokban. Kettőt nyakoncsíptek, és azok elmondták, hogy egy látásból ismert nagyobb fiú, kereskedelmi iskolás öt-öt lejt ígért fejenként a srácoknak, ha megtalálják az árokban elvesztett iskolatáskáját. (Úriember az árokban is úriember, tartja a városi folklór.) Ezek alapján a mindig készenléti fogdmegek elkapták Emilio Turcu 18 éves (kiskorú!) fiatalembert, aki bevallotta, hogy ő Robin Hood meggyesfalvi leszármazottja, és a notinghami bírótól, akarom mondani a rövidesen sárga csillagostól azért akart pont 60 ezer lejt, mert ebből 12 szegény román parasztcsaládnak tudna vásárolni 5000 lejes fejősteheneket. A fiúért megmozdult az iskola, az ismerősök, a jobb emberek, és egyéves próbaidőre bocsátása után – hiszen tettének elkövetését követően 19 évesen még mindig kiskorú volt a fennálló törvények értelmében – törölték a bünti-büntit, felmentették… és elképzelhető, hogy azután milyen fényes karriert futott be tiszta lappal a közigazgatásban vagy a védelmi erők soraiban, esetleg pártemberként.
Tanulság nincs. De hogy homlokunkra a derű visszaszálljon, álljon itt egy új típusú közmondás, melyet Lackfi Jánosnál olvastam: Az okos ember tisztában van vele, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes (Eukleidész), de ő tud egy rövidebbet az erdőn keresztül.
