2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kísértet jár a kertek alatt. Új vadra veti szemét. Furcsa érzés keríti hatalmába, hisz ilyen vadra rég nem nézett. Vágyott már rá, hiszen lőttek rá barna inges hóhérok, égették a magasra törő könyveit, börtönbe kergették vagy elűzték más tájakra, zárták szöges drótkerítések mögé, lerombolták könyvtárait, katedrálisait, dzsungel martalékává tették piramisait. Üldözték tűzzel, vassal, inkvizíciókkal, vallási őrjöngésekkel, népirtásokkal.

Ők, a kísértetek voltak a félelem napszámosai. Mert elfogta őket a páni félelem. Ugyan mitől? Az ember ősidőktől fogva félelmektől rettegve élte életét. Folyton veszélyekkel nézett szembe, veszéllyé változtatta képzeletében az ismeretlen jelenségeket, melyeket képtelen volt felfogni. Így járt a kultúrával, a művészetekkel is. Nem értette, tehát félelmében pusztítani kezdte. Mivel a tanulás a világ feltárásához vezető titkokat fedezi fel, és az ismeretlenség rejtelmeibe vezet, a műveletlen ember számára terhes, így ez az ismeretlen reflexből mindig pusztításra ingerelte. Például a tálibok modern ágyúk sorozattüzével rombolták szét az őstörténet szoboremlékeit, az évezredes timbuktui egyetemeket. Az alexandriai könyvtár elégetése az ember számára örökre megismerhetetlenné tette múltjának pótolhatatlan értékeit. A fasizmus könyvégető mániáját már nem is említjük… A kommunizmus négy évtizede is bőven szolgál példákkal az analfabetizmusban szenvedő titkárok, aktivisták „hőstetteiből”, amikor nagy buzgalommal leplezték le az értelmiségnek álcázott ellenséget.

Most más, úgymond demokratikus, humánus értékeket valló, békés korba értünk. Nincs máglyatűz, nincs keresztre feszítés, tömeges mészárlás, koncentrációs táborok és sűrű, fekete füstöt okádó kemencék. De a kultúrától, az emberi szellem szabadságától való páni rettegés és az azáltal gerjesztett félelem, a pusztítás vágya továbbra is ott pislogtatja a gyűlölet tüzeit a csillogó külsőségek és modern javak között terpeszkedő tudatlanok primitív agyában, újabb ürügyekre, lehetőségekre vadászva, az úgynevezett törvényesség, a racionalitás hamis elveinek fennhangon való, emberi érdeknek feltüntetett hazugságai mögé rejtve saját, primitív gyűlölködésüket, legyenek bár talibánok, bokuharamos terroristák vagy BLM-hívő spiritualista szektánsok, szélsőséges politikusok és aktivisták, vagy az államgépezet szorgos ügyvivői, akik hazafias buzgalommal készek átfesteni az ismeretlen, gyűlölt kultúrát a takarékos rendállam fejlődésének útjában álló ellenséggé.

Ezért két évszázadnál is idősebb színházkultúrát próbálnak eltörölni, színészeket és más művészeket földönfutóvá tenni – mondván, hogy más országokban is szűnnek meg államilag támogatott színházak, átadva helyüket a piacgazdaság által favorizált alkalmi vállalkozásoknak, projektek és castingok által létrejövő pillanatszínházi eseményeknek. Csakhogy… csakhogy ezek az országok több évszázados múlttal rendelkeznek (Shakespeare idejében már részvényesek voltak a színészek, drámaírók – Londonban az 1595-ös év tájékán már 11 színház működött mint magánvállalkozás, részvényesek tulajdonában). Például ma az Egyesült Államokban az állam 6-10 százalékos támogatásának aránya mellett az üzleti, a vállalkozói és a bankszféra olyan tőkeerővel rendelkezik, hogy hatalmas, többmilliós költségvetésű produkciók tömegét tudják létrehozni. Gondolom, senki sem vette észre, hogy Hruscsov elvtárs álma, miszerint tíz éven belül a szocialista tervgazdaság révén utolérhetjük Amerikát, nem mondható teljesültnek. Egy közepesnek minősülő erdélyi vagy Románia más területein működő színháznak ma is napi megélhetési gondjai vannak,  a pénzügyi megszorítások, leépítések és egyéb megszorítások, a nagyvonalúan korszerűsítésnek csúfolt adminisztratív lépések, összevonások és egyéb hókuszpókuszok nemhogy javítanának, hanem tovább rontanak a helyzeten, visszahozva a csökkentett vagy visszatartott fizetések korát, a „füvet eszünk” diktátori találmányát, miközben felújított közterek és pazar paloták árnyékában didereg a kultúra (nem árt emlékezni arra, hogy Néró egy virágzó Rómát képes volt felgyújtani, mert a nép megkapta a „cirkuszt és a kenyeret”, tehát szerinte megvolt a morális jogalapja a gyújtogatásnak és a keresztyének felfalatásának az arénákban).

Érdemes felfigyelni a jelen pillanatban tervezett intézkedések, megszorítások és egyéb, szinte atrocitásnak minősíthető lépések mélyen antihumánus jellegére. Mert mindez egy pusztító világjárvány közepette történik, amikor az elmúlt év teljesítményeit készülnek számba venni, úgymond „evaluálni”, hogy az eközben elért művészi tevékenység (elsősorban számszerű és nem kalitatív) értékelése legyen a mérce, nem törődve azzal, hogy mennyien szenvedtek betegen, karanténba zártan, akár a halállal küzdve – s nemegyszer alulmaradva e harcban), s ilyen alapon döntsenek (többnyire hozzá nem értő „aparatnyikok”): ki alkalmas, ki nem a további szerződtetésre. (Kérem: nem emlékeztet-e ez a koncentrációs táborokban alkalmazott szelekciós eljárásokra?) Talán majd sor kerülhet a spártai módszerre is: legurítani a szakadékba a selejtet – értsd: a szakmában évtizedeken át hűséggel dolgozó és gürcölő, immáron alkalmatlanná öregedetteket.)

A napokban emlékeztünk (már ahol) Európa napjára (a gyengébbek vagy felelőtlenek érdekében jelezzük, hogy egyelőre ezen a kontinensen élünk). Ez alkalommal ismét szóba került, hogy többet kellene tenni az emberi jogok tiszteletben tartása érdekében az egyes tagállamokban (sokan azzal takaróznak, hogy a törvény paragrafusai szerint cselekednek. Valóban: ez a jogállamiság egyik kritériuma – de nem az egyetlen). Amennyiben ezek a törvények gyakran embertelen gyakorlathoz vezetnek, nem árt a jogállamiság másik, az előzővel egyenértékű súlyát figyelembe véve a jogalkotás, a törvénykezés humánusabbá tétele felé is lépéseket tenni (különösen pandémia vagy egyes előrejelzések szerint pandémiák idején), pláne akkor, ha véletlenül alkotmányjogi kérdések is felmerülnek.

Egyet kívánhatunk: győzzön a józan ész, az emberiesség ebben a nehéz helyzetben, és vesztesként húzzanak el a tudástól, műveltségtől, a világot tágító művészetektől rettegő politikai haszonlesők, akik minden abszurd és emberellenes fordulatban a vétkesek szekértolóivá képesek válni, nemre, nemzetiségre, vallásra, világnézeti különbségekre való tekintet nélkül! 

Kelt 2021. május 11-én, remélhetőleg a még Európához tartozó Nagyváradon és Marosvásárhelyen

Dr. id. Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott professor emeritusa

Szigligeti Színház, Nagyvárad

Fotó: szigligeti.ro

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató