A Kis-Küküllő mente székely népviselete

A Vízmellék jelentős települése Küküllődombó. A férfiviselet itt is megegyezik a többi székely viselettel: ing, lájbi, harisnya, priccsnadrág, ujjas, csizma. Jellemző rá, hogy nagyon egyszerű, kevéssé díszített minden férfiruhadarab. A férfiak, gyerekektől idősekig, csak fekete kalapot viseltek. A legények a kalapjuk szalagjába piros muskátlit tűztek zöld levéllel templomba menet. Régebb, a XX. század legelején, a leány karácsonyra vásárból vett művirág bokrétát (kéknefelejcset rózsabimbókkal) ajándékozott az udvarlójának. Későbbi szokás lett, hogy a táncosok árvalányhajat is tűztek a kalapjukra. A sapka fekete báránybőrből készült, karima nélkül, beütött tetővel. Hasított ingben jártak, keskeny, a pántról visszatűrt gallérral. Az ing bő ujjú, ráncos, de elkeskenyedő, s a csukló ráncain, a keskeny pánton egyetlen gomb zárta le. A mellrész bevágását körbehímezték fehér pamuttal, farkasfoggal, de a kivágás közé nem varrtak hajtásokat, csupán a vállból ereszkedett le két-két ránc, s a hasíték alatti keresztpánt alatt ráncolták az elegyes házivászonból készült inget. A lájbit fekete háziposztóból, gallér nélkül varrták, két oldalzsebbel, s egy kis bal oldali felső zsebbel, amelybe a jegyesüktől kapott, tenyérnyi nagyságú, hímzetlen, de szép kézi horgolással körbevarrott zsebkendőt tűzték (hidegben ez a kabátzsebből látszott ki). Nem volt a lájbin semmilyen díszítés. Anyagát Szebenben ványolták, a többi háziposztóval együtt. A XX. század elején a háta is posztóból készült, a ’40-es évektől vékonyabb anyagból. A legősibb nadrág itt is a harisnya, de díszítés, zsinórozás nélkül, csupán a visszahajtót szegélyezte elöl fekete, ujjnyi széles gyapjúzsinór. 

Az 1940-es évektől a fiatalok már priccsesnadrágot varrattak maguknak. A harisnya ünneplőnek hófehér, viselőnek szürkébb posztóból készült. Hűvös időben vékonyabb háziszőttes posztókabátot vettek fel, melynek fazonja volt, s gombokkal csukódott, vékony bélés volt belevarrva. Nagy hidegben vastag háziszőttes gyapjúujjast viseltek, parkét-, diftin-, szibillbéléssel. A szürke színű volt az általános viselet, de fekete is előfordult. Szimpla gallérral varrták, díszítetlenül hordták. 

Híres szabók voltak a néhai Szabó Ferenc és Molnár András az 1900-as évek elején, 1930-ból Miklós József és Osváth. A bundalájbi is díszítetlen volt, báránybőrből készült, akárcsak a bunda, amely a leeresztett kéz hosszáig ért. Néhai Ferenc István s a boldogfalvi Bándi Pál szűcsmesterek készítették hozott anyagból. Ma már ezt sem viselik, vagy csak igen ritkán. A lábbeli viselőnek bakancs, ünneplőnek fekete bokszcsizma volt, ezt nagyon megbecsülték, igen drága holminak számított. Sok háznál megőrizték mindmáig, sokáig úrvacsoravételhez vették csak fel. Kötényt munkához kötöttek, régen kendersurcot, később szürke bolti vásznat, hogy védjék a ruhát vele. A népviseletet 1960-ra elhagyták, már csak a bálba vették fel a fiatalok. Ezt látva Benczédi tiszteletes úr az 1960-as években bevezette a kötelező népi ruhás konfirmálást. A leányok ma is így konfirmálnak, a fiúk már nagyjából elhagyták az eredetit, s Bocskai-kabátot varratnak szövetből, pantallóval. 

 

A magyarkirályfalvi tánccsoportról szóló írásból egy sor kimaradt. Helyesen így olvasandó:

1968–70 között Miklós Mária és Miklós Ilona a Medgyes főterén levő üzletből barackmagos mintájú, fekete-piros háziszőttes méterárut vásároltak, amelyből nyolc leányt öltöztettek fel. Hogy a ruhaanyag minden nő számára elegendő legyen, Székely Anna házilag kezdte szőni ezt az anyagot, amelyből Vinczi Rebeka és lánya, Murza Anna varrt lájbit és szoknyát a csoport minden tagjának.