Kincsünk: a szó (56.)
2012-07-20 14:22:36
- Kuti Márta
Az itteni cenzúra elsősorban abban különbözött a többitől, hogy itt a pártvezért és eszméit meg az RKP-t kellett dicsőíteni, és tilos volt ezzel kapcsolatban bármilyen bíráló szó, s minden lapszám élén kötelező vezércikk és hazafias vers ékeskedett. Főleg román fordításból.
A Monarchia feldarabolása után is jól működött a cenzúra mind az anyaországban, mind az elcsatolt részek államaiban. Ahogy Frank Tibor (2004) A magyar virtuális enciklopédiában írja erről az időszakról: „A 20. sz.-ban a diktatórikus és totalitárius hatalmak világszerte a cenzúrázás legkíméletlenebb formáit vezették be. A náci Németországban mindjárt 1933-ban nyilvánosan elégették a liberális, kommunista, vagy zsidó írók műveit. A Szovjetunióban és a befolyása alatt álló országokban központosították a könyv- és újságkiadást, súlyos börtönbüntetéssel vagy munkatáborral sújtották a rendszer bírálóit. A totális rendszerek egy kézbe fogták a tömegtájékoztatás technikai eszközeit, így a filmet, a rádiót, a televíziót. Csak a Szovjetunió bukása után valósult meg e térségben is a sajtószabadság.”
A romániai cenzúra kissé különbözött ettől, működéséről bőséges tapasztalataim vannak. A 70-es években az Igaz Szó korrektora lettem, az évtized végén tördelő- és olvasószerkesztőként minden egyes lapszám cenzúrázásánál jelen voltam. A főszerkesztő vagy a helyettes és én, hiszen nekem kellett rávezetnem és a nyomdába vinnem a lapszámot a megfelelő javításokkal, s ellenőriznem a szöveget, hogy a nyomdász kijavította-e? A tízíves lap minden ívének nyomtatása előtt ellenőriznem kellett az ívet, és ráírnom, hogy „nyomható”, mindig csak magyarul, akkor is, amikor már rég törvény szabályozta az államnyelv kötelező használatát. Helységneveket például magyarul nem lehetett régóta leírni, pont úgy, mint a 20-as évektől. Örültem, én ostoba, amikor hétívesre szűkítették a lapot, mert akkor csak hétszer kellett lemennem a nyomdába az ív indításához. Később visszaadtak még egy ívet, nyolc lett belőle. (1 nyomdai ív 16 nyomtatott oldal, azaz 8 lap).
Az itteni cenzúra elsősorban abban különbözött a többitől, hogy itt a pártvezért és eszméit meg az RKP-t kellett dicsőíteni, és tilos volt ezzel kapcsolatban bármilyen bíráló szó, s minden lapszám élén kötelező vezércikk és hazafias vers ékeskedett. Főleg román fordításból. A szerkesztők rotációban, név nélkül írták a vezércikkeket, főleg a fiatalok, Gálfalvi György, Markó Béla, Nemess László, s olykor Hajdu Győző saját nevén. Az 1968-as prágai tavasz leverése után, lévén, hogy akkorra Romániából már rég kivonult a szovjet hadsereg, Ceauşescu dörgedelmes beszédet mondott 1968 augusztusában arról, hogy milyen disznóság a más belügyeibe való beavatkozás, a nagy Szovjetunió végképp mellőzött lett, annál is inkább, mert a Nyugatot teljesen meglepte, s ezért piedesztálra emelte a suszterlegényt. Még az angol királynő is vele mutatkozott a királyi hintóban. Ezért aztán, aki a Szovjetuniót mellőzte vagy esetleg bírálta, nem esett nagy bűnbe. A szocialista román nacionalizmus erősödésével egyre nehezebb lett viszont a sajtóban dolgozó magyar írók, újságírók közlési lehetősége, egyáltalán az élete, a mindennapi betevő megszerzése. Ők aztán mindennapi hősök voltak, mert naponta kellett megküzdeniük azért, hogy szavuk, hitük, mondanivalójuk eljusson az olvasóhoz, úgy, hogy az megértse, az írás esztétikai mércéjét tartsák, és ne nyaljanak a hatalomnak. Ezt a mutatványt senki sem tudta utánuk felmutatni. Kik voltak ők? Csak néhány név, akik emlékére is méltatlanok vagyunk: Kemény János, Kós Károly, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Páskándi Géza, Székely János, Szilágyi Domokos, Bajor Andor, Sütő András, Panek Zoltán, Deák Tamás, Szász János, Beke György, Nemess László, a nyelvész Szabó T. Attila, akik szívemhez igen közel álltak és állnak, részben a személyes, munkatársi ismeretség, másrészt műveik okán.
(Folytatjuk)
