Kimenő Párizsba

„Párizsban szép a nyár” – mondogatta egy régi sláger. Még a szépemlékű szívküldi műsorában hallottam, amikor néhány ezer magyar így jelezte, hogy szeretne eljutni Párizsba, ahol 56-os vagy még korábbi évjáratú emigráns/disszidens rokona él. (Érdekes, a Nyugat szerette, kedvelte, támogatta ezeket a menekülteket valamilyen korántsem rejtélyes okból.) Minden bizonnyal igazat mondott a dalszerző, akinek megengedték, hogy Párizsban a helyes prozódia okán megtapasztalja a nyarat, de én negyedszerre sem – nem dicsekvésként mondom – tudtam meg, milyen is a nyár Párizsban, „ha végre itt a nyár és meleg az idő” (újabb múzeumi ócskaságból idézve), ugyanis hideg volt négy napig a múlt héten, bár nem esett az eső. Városnézésre kiválóan alkalmas, és ha eleget vártál a Montmartre tetején, a Sacré Coeur tövében, feloszlott a reggeli köd és az egész várost betekinthetted. 

A legelején idézett régi dal második sorát – „a Grand Boulevard fényárban áll” – viszont igazolhatom, éppen úgy valóságot állított 1958-ban, mint 2016-ban. De micsoda fények és fényreklámok, akkor és ma! Ezek ábrázolására nem vállalkozom, ezzel szemben bevallom, alig láttam működő szökőkutat, ugyanis a nyilvános terek vízköpői és sugrai pl. a Concorde téren álló nevezetes szökőkút, minden párizsi látképek ékessége, szomorú volt és csupasz, szomszédságában viszont az óriáskerék két-három vállalkozóval az ölében méltóságteljesen forgott. A Louvre udvarán az üvegpiramis mellett a vízmedence még üres volt, csak a múzeum ablakai sziporkáztak a lenyugvó nap sugaraiban a Rue de Rivolin. Talán csak a Saint Sulpice templom (itt filmezték egykor a Da Vinci kód bizonyos szekvenciáit) előtt álló Négy püspök kútja a kivétel.

A városban rengeteg a turista évszaktól függetlenül, mindenféle nyelveken csivitelnek, vásárolnak, divatos tömött zacskókat és drága áruházak reklámszatyrait cipelik párizsinak látszani akaró fehércselédek, színes naccságák. 

Városszerte rengeteg a kettősével sétáló géppisztolyos, egyenruhás terrorelhárító legény és a metróban mindenütt rád virít a toborzóplakát. A kiemelt emlékműveknél, az utazók, csellengők és bámulók által felkeresett emlékművek előtt kötelező a táskavizit, ruhaellenőrzés, amit eladdig csak Izraelben tapasztaltunk.

Nyugalom van, ha Párizs egyáltalán nyugalmas városnak nevezhető, inkább izgalmas, kavargó, megunhatatlan. Mondom, nincs pánik, bár ott voltunk Brüsszeltől „karnyújtásnyira”, de csak idehaza hallottuk hírét a merényleteknek. 

Annyit már tudtunk, hogy zsúfi buszmegállókban nem ácsorgunk, de azt nem, hogy a metró sem véd meg a baromarcúaktól. Egyebek iránt a párizsi metró (franciául Métropolitaine de Paris) 16 vonalból áll, amelyek főleg föld alatt haladnak, és teljes hosszuk eléri a 211 km-t. Rengeteg a „Deák tér” az átszállások megejtésére. Egy metrójegy, amelyet a polgármesteri szék egyik egykori várományosa kisorsoltatott valamikor a rendszerváltás utáni eufóriában, ma egy euró hetven cent, s másfél óráig lehet a föld alatt tartózkodni.

Apropó földalatti: a Pere Lachaise temető bejárhatatlanul óriási, térkép nélkül el se indulj, barátom, mert akkor csak véletlenül akadsz egy-két ismerősen csengő névre, nagy halottra. Mi például a zeneszerzők során Chopinnel és Gilbert Becaud-dal találkoztunk, meg Théodore Géricault-val, aki többek között a Medúza tutaján című romantikus drámai képet festette, amit a Louvre-ban láthatsz viszont. (Sírját bronz domborműként díszíti. Még nem lopták le.)

A szálloda olcsó volt, rejtélyes csövek morajlottak és csepegtek egész éjszaka, mondtam is, a vízöntő jegyében élünk ott, a reggeli elegendő, az esti sörözéshez és vörösbor-porlasztáshoz nem kell messze menned, folyton olyan kávéházakra, bárokra és csapszékekre bukkansz, ahol a székek és az asztalok az utca felé vannak fordítva, hogy büntetlenül bámulhasd a járókelőket, az utca forgalmát.

A Boulevard Saint Michelnél kezdődik a Latin negyed, a közelben a Sorbonne, a Pantheon, a könyvárusok sora lent a Szajnánál változatlan. Rengeteg hamisított metszetet kínálnak. 

És a rue Cujas sarkán tényleg kissé lejt a járda (Radnóti).