Kicsi Dzson
2018-05-29 15:25:11
- Nagy Székely Ildikó
Sem magassága, sem öltözete nem utal a korkülönbségre, álmodozó, sötét szeméből pedig annyi kedvesség, ragaszkodás árad, amennyit egy kamaszlány a legritkább esetben sem szívesen vállal fel a nyilvánosság előtt.
Ramonáról nehéz elhinni, hogy két évvel idősebb osztálytársainál. Sem magassága, sem öltözete nem utal a korkülönbségre, álmodozó, sötét szeméből pedig annyi kedvesség, ragaszkodás árad, amennyit egy kamaszlány a legritkább esetben sem szívesen vállal fel a nyilvánosság előtt.
– Anyuék nem haragudtak, amikor két évvel ezelőtt, az ötödik osztály végén románból és matekból is pótvizsgáznom kellett – kezdte történetét az iskolájához legközelebb eső, pirosra festett padon. – Még azt is megígérték, hogy ha ősszel sem megyek át a vizsgán, kihagyhatok egy tanévet. Először meglepődtem, de aztán egyre jobban beleéltem magam. Június közepétől augusztus végéig nem is ültem egy percet sem a könyvek mellett, inkább kimentem a nagyszüleimhez falura. Ott aztán enyém volt a világ. Nagyokat sétáltam, jókat ettem, barátkoztam a szomszéd lányokkal, közben segítettem is a ház körül mindenben. Bár senki sem adta ki feladatként, sokszor egyszerre keltem a tyúkokkal, enni adtam nekik, felsepertem az udvart, aztán indultam tatámmal a mezőre. Szép, gondtalan hetek voltak azok, hamar el is teltek. Az őszi pótvizsgákon, persze, csak néztem ki a fejemből, „szerencsésen” el is vágtak. Akkor anyu nagyon maga alatt volt, mintha elfelejtette volna, mit mondott a tanév végén. Amikor emlékeztettem az ígéretére, úgy nézett rám, mint egy marslakóra, és azt kérdezte, tényleg ennyire buta vagyok?
– Akkor azon az őszön újrakezdted az ötödiket? – szóltam közbe.
– Igen, mégpedig a régi iskolámban. Nagyon kínos volt nap mint nap szembemenni a volt osztálytársaimmal. Utáltam, hogy sajnálnak, lenéznek. Persze, nem mondták a szemembe, de éreztették. Muszáj volt valamit kezdenem ezzel a helyzettel, és – bár korábban sosem voltam iskolakerülő –, egyre többször „felejtettem el” bemenni az első órára. Rendszerint azt mondtam, hogy nem éreztem jól magam, és mivel azelőtt sohasem hazudtam, ezt többnyire el is hitték nekem a tanárok. Eleinte féltem, hogy lebukok, de mivel erre nem került sor, kezdtem felbátorodni. Egy idő múlva már egyszerre két-három órát is ellógtam.
– Olyankor hol töltötted az időt?
– A közeli parkok valamelyikébe mentem. Kerestem magamnak egy padot, aztán órákon át néztem a lábam előtt ugráló verebeket, az unokáikat sétáltató nagyszülőket, a tömbházak betonfala mellett lopakodó macskákat. Volt egy kedvenc helyem is, egy kedves, idős hölgy ablaka alatt. A néni egy földszinti garzonban lakott, és minden reggel kitette a kanáriját kalitkástul az ablakpárkányra. Rengeteget beszélt hozzá – kicsi Dzsonnak nevezte – és miközben hallgattam, teljesen megnyugodtam, felfrissültem. Titokban szerettem volna, ha engem is megszólít a néni, de mintha észre sem vette volna, hogy ott üldögélek nap mint nap a tömbháza előtti padon.
– Meddig tartott ez az időszak?
– Jó pár hétig. A szüleim sohasem ellenőrizgettek, megbíztak bennem. Meg aztán, mivel mindketten egész nap dolgoztak, idejük sem volt arra, hogy leüljenek velem tanulni, átnézzék a füzeteimet. Egyszer aztán mégis felhívatta anyut az új osztályfőnököm. Akkor derült ki minden.
– Hogyan viszonyultak a helyzethez édesanyádék?
– Nagyon megijedtek. Anyumnak volt egy pszichológus barátnője, tőle kért segítséget, el is vitt hozzá párszor. Minden alkalommal több mint egy órát beszélgettünk, de bármennyire is kedves, türelmes volt velem az a hölgy, sehogy sem sikerült megnyílnom előtte. Végül anyu is belátta, hogy más megoldást kell keresni.
– Időközben jártál tovább az iskolába?
– Igen, de egyre nehezebbnek éreztem az egészet. Mivel éjszakánként aludni sem tudtam a stressztől, reggelente kábultan léptem be az osztályba. Anyum mindenféle gyógyteával próbált helyrehozni, de csak akkor mutatkozott javulás, amikor végre beleegyezett a család, hogy befagyasszam a tanévet. Ehhez a döntéshez azonban jó pár orvosi vizsgálatra volt szükség. Kiderült, hogy idegileg a padlón vagyok, és ahhoz, hogy újra önmagam legyek, rengeteg pihenésre van szükségem.
– Használt a szünet?
– Úgy éreztem magam, mintha a világ leghosszabb alagútjából értem volna ki a világosságra. Újra felemelt fejjel tudtam járni az utcán, sétálgattam is sokat mindenfele, és – amire sosem gondoltam volna – megszerettem a könyveket. Persze, nem a vaskos regényeket, hanem azokat a könnyű, romantikus történeteket tartalmazó, füzetszerű sorozatokat, amelyeket anyum gyűjtött össze magának jó húsz évvel ezelőtt. A nyarat újra a nagyszüleimnél töltöttem, oda is vittem olvasnivalót. Tavaly szeptemberben aztán, kicsit félve, de bizakodva kezdtem újra egy teljesen más környezetben az iskolát.
– Lassan végéhez közelít a tanév. Milyen volt?
– Sokkal jobb, mint amire számítottam. Úgy érzem, az új iskolámban kevesebb elvárásnak kell megfelelni, és az osztályközösség is valahogy befogadóbb. Egyszer sem érzékeltették velem, hogy bukott szamár lennék. Pár tantárggyal azért most is hadilábon állok, de sokkal könnyebben veszem az akadályokat. Az első félévben nem is buktam meg semmiből, és úgy néz ki, most sem fogok – nézett rám kacagó tekintettel.
– A kanáris néni felé még jártál? – jutott eszembe váratlanul
– Néhányszor igen, de mindig be volt csukva a szoba ablaka. Talán elutaztak valahova kicsi Dzsonnal. Vagy elköltöztek. Ezt valahogy nem volt kedvem kideríteni – mondta beszélgetőtársam, inkább magának, mint nekem, aztán végigsimított hosszú, dús haján, és gyorsan elköszönt. Utánanéztem, miközben távolodott. Olyan könnyedén, önfeledten lépkedett a lakótelepi fák között, mint a régóta várt, ezerfényű nyár.
