Ki nem ivott a Pészkarusban
2011-08-16 15:16:51
- Bölöni Domokos
Valami belső rend szerint kilenc óra körül érkeznek, elsőnek mindig a sovány kancsi szemüveges, műanyag szatyrából vájja elő a cigarettásdobozt, a gyújtót, kirakja az asztalra, mélázik egy keveset, aztán ismét könyékig mélyül a zörgő-mörgő műtarisznyába, és végül előmunkálja apró fekete zsebtelefonját. Ezekkel elkészülvén óvatosan körülkémlel, nincs-e tolvaj a körletben, ilyenkor még nincs, alig öt-hat személy szürcsöli kávéját-rumját-mijét, szívja cigarettáját – abszolút a biztonság. Tehát a pulthoz sattyog, és szintén kávét kér, fizet, kihozza magának, kényelmesen elhelyezkedik az alacsony, sok száz ülepet látott kisszéken, aztán mintha imát mormolna, valahová elmereng, nem tudni, azt nézi-e, amit lát, vagy azt látja-e, amit néz, mindenesetre az áhítat ideje ez; hossszú perceken át tart, míg végül kiderül, hogy voltaképpen a szemközti falra magasan fölpolcozott tévé képernyőjén fickándozó félmeztelen nőkön mélázott el, nemesebb ügyhöz illő odaadással.
A következő a langaléta sportember, pólóban, térdnadrágban, aligszandálban, gusztusos férfineszesszerrel, abból varázsolja elő a cigisdobozt, az öngyújtót és a mobiltelcsit, de már bejövetelkor direkt a kisasszonyhoz lép, és kávéstól telepszik le a kancsi szemüveges mellé. Bennfentesen biccentenek egymásnak, csak azután jön a kirakás szertartása, meg a kávé cukrozásának fölöttébb szakszerű művelete, melyet közösen végeznek el, természetesen nem egymás nedűjét trágyázva, hanem ki-ki a saját bögréjét kavargatva, szépen, úri méltósággal.
Ekkor már sűrűn pillogtatnak a bejárat irányába, érkeznie kell a harmadiknak, és mit ad a kánikula, jön is. Tömzsi alak, az ilyennek szinte szájmuzsika nő a fogai közé, azt várnád, meg is szólaltatja, de nem, inkább az tűnik föl rajta, hogy mindene oly bő, még a levegő is körülötte legalább két számmal nagyobb. Nadrágján legalább tucatnyi zseb, azokból rángatja ki a szükséges tárgyakat, kulcscsomót, mert kulcscsomó nélkül senki az ember, összegyűrt, de friss újságot, cigit, gyújtót, ja, és egy egészen piciny csomag finom kekszet. Csárdás kis kalapja is van, de azt a világ minden kincséért nem tenné föl, hanem két ujja közé csippentve legyezgeti magát vele. Ez nagyobb úr, mint a másik kettő, csak odaint a kisasszonynak, és máris kihozzák neki a kávét, két pohár itallal, az egyik finn vodka, a másik hűtött laposvíz.
A tömzsi nem biccent, nem köszön, csak leereszkedik hozzájuk, és nem egy, hanem két zsebtelefont rak az asztalra. Ebből mindenki tudhatja, ki a falkavezér.
Én is ittam a Sirályban, kezdi aztán a sovány kancsi szemüveges. Lássuk csak, kivel is ittam én a Sirályban… És halkan emlékezni kezd, ki mindenkivel ivott ő a Sirályban. Van közöttük futballista, festő- és szobrászművész, színházi kellékes és igen, egy hölgy is, akivel pár hónapig bensőséges kapcsolatot ápolt a sovány kancsi szemüveges. Be sem fejezi a szemérmes emlékezést, fölkapja a mobilját, végigzongorázza a névsort, sóhajtva leteszi, hiába, minden megváltozott, semmi sem a régi, már nem keresik az embert úgy, mint hajdanán.
Azért mégis feláll, diszkréten kivonul az előtérbe, és úgy tesz, mintha telefonálna.
A langaléta sportemberről is kiderül, hogy szintén ivott a Sirályban, de persze manapság be nem tenné oda a lábát. Pedig ki mindenki nem járt oda. Hát ott megtaláltad a város színét és a fonákját is, mert ahány lecsúszott sportoló, elzüllött edző és szakvezető, az mind ott kezdte a napot, abban az egykor még elegáns, de aztán ugyancsak taccsra tett mulatóban. A langaléta arra is emlékszik, hogy volt a Sirálynak egy külső és egy belső része, kívül amolyan bisztróféle, magas asztalok, nem lehetett leülni, arra ösztönözte az embert, hogy gyorsan kapja be a fél monopolját, aztán vagy kér másikat mindjárt, vagy le is út, fel is út; általában dél körül szokott beóvakodni a bukszásabb népség a belső részbe, ahol bíborvörös terítő volt az asztalon, puha támlájú székekre telepedett a kedves vendég, és a főúr behűtve hozta a pezsgőt. Az volt ám a szép idő, mélázott a langaléta: egy-egy mérkőzés után ott kötöttünk ki, és bizony nem sört ittunk ám a Sirályban.
– Beszélgettem a múltkor valakivel, aki ott járt, azt mondja, hogy az a helyiség egy lepukkant csehó.
A langaléta is aprólékosan tanulmányozza aztán a mobiltelcsijét, hátha közben történt valami. Nem történt semmi, de a biztonság kedvéért ő is kivonul az előtérbe, és úgy tesz, mintha elmélyülten beszélgetne valakivel.
Közben szürcsölgetik kávéikat, elszántan cigarettáznak, a kisasszony bekapcsolja a ventilátort, amitől rövid időre úgy tűnik, hogy a Vezúv ismét erupcióra készül.
A sokzsebű tömzsit az égvilágán mindennel meg lehet gyanúsítani, azzal az eggyel nem, hogy ő is… De amint elmúlik fejük fölül a füst, meggyújtja az újabb cigarettát, beleszürcsöl: a kávéba, a finn vodkába, iszik rá egy korty laposvizet, aztán közli a másik kettővel, hogy ő is ivott a Sirályban.
– Csakhogy, barmok, az nem Sirály. Mert a Sirály, az egy színdarab, személyesen is láttam: a színházban játszották.
És nem is csehó – oktatja a langaléta sportost –, hanem Csehov. Anton Pavlovics Csehov. Ugyanis ő írta azt a darabot. A Sirályt!
Amiről ti itt hablatyoltok, az a Pészkarus. Az pedig, hogy ittatok ott, nem nagy szám. Hát ki nem ivott a Pészkarusban, he?
Azzal felkapja az egyik mobilt, a bal füléhez tapasztva hallózik, aztán a másikat a jobb füléhez illeszti, abba is belehallózik, és senkitől sem zavartatva magát szinkrontelefonálást hajt végre, méghozzá a másik kettő számára momentán per pillanat ábszolúte ismeretlen nyelven.
Oldalvást két nyárádmenti nagykalapos üzletember figyeli a műveletet, elismeréssel bólogatnak.
Távozáskor barátsággal oda is szólnak a tömzsi zsebesnek: Dé báktáló!
Amit az kényszeredetten, nem kevés megvetéssel a tekintetében eltűr ugyan, de egyáltalán nem honorál.
Nemhogy viszonozná.
