Két téma
2023-11-27 13:00:00
- Kuszálik Péter
Az olvasó írja
Novemberi cikkeimben az aranyborjú ’leszármazottairól’ s a modern kor friss szokásairól szóltam, és sarkos véleményt fogalmaztam meg a 21. századi fétisimádók bolondságairól.
Nem hinném, hogy bárki is az én ’hegyi beszédeim’ olvastán megtépi majd a köntösét, és hamut szór a fejére, mert a jobbító szándékú figyelmeztetések általában hatástalanul repülnek el a címzettek füle mellett. Negyedszázada hívtam életre a Mörfi Barátai Frakciót, s ugyanakkor tettem közzé a frakció felhívását (ha úgy tetszik: a ’pártocska’ egyetlen programpontját) az „össznemzeti okosodás” ügyében; egyénekre lebontva: minden magyar évenként legalább három egységgel növelje az intelligenciahányadosát. Rátok / önökre van bízva, mert én nem tudom tölcsérrel senkinek sem a fejébe tölteni a tudást.
Arról is szót ejtettem, hogy a Lánchíd környékén ’alázásnak’ tartják azt, ha valaki rendreutasítja, kioktatja, figyelmezteti a munkatársát, rokonát. Az alföldi közhiedelem szerint már mindenki olyan bölcs (sikerült tán az okostelefonja adattárát a saját fejébe átplántálnia?), hogy további okosításnak nincsen helye.
Találtam néhány példát ezzel kapcsolatban. November második víkendjén – valamely konferencián – a hoppmester így hívta színpadra az est ünnepi szónokát: „Fogadják hatalmas tapssal Magyarország miniszterelnökét, Orbán Viktort!” Az így megtisztelt szónok – emlékezve az elmúlt rendszer tálcán fölszolgált „hatalmas tapsai”-ra – imígyen hárította el a túlzó (és emiatt roppant sutának tetsző) konferálást: „Régen ment ez [= a hatalmas taps] felszólítás nélkül is!”
A rövid ismertető ezzel a címmel jelent meg: „Orbán úgy alázta a buzgó Bohár Dánielt, hogy még Schmidt Máriából is kibuggyant egy kacaj”. (Forrás: 444.hu, nov. 13.) Háát…, ha ez „alázás”, akkor a Lánchíd környékén tényleg eltolódtak az értelmezési határok, ugyanis nálunk azt mondták volna erre az ejnye-bejnye súlyú közjátékra: „Viktorunk elegánsan csapta le a föladott labdát”.
Vérforraló megalázásokat láthatnak azok, akik a magyarországi kereskedelmi tévék bárgyú sorozatait nézik feszült figyelemmel, ahol a résztvevőknek gonosz, ízléstelen és embertelen feladatokat kell teljesíteniük. Megjegyzem: a szereplők sem angyalok, mert pénzért még affélékre is hajlandók, hogy kötéllel vontassák át őket egy híg sárral teli sekély gödrön, vagy beüljenek egy kígyókkal teli ketrecbe, és pókfagyit kanalazzanak. Mindezt azért, hogy a nézőket a képernyők előtt tartsák, mert a nézettségi index nagyságától függ a góré és a stáb milliós fizetése. Valahol itt nyílnak meg az emberi aljasság bugyrai, hogy aztán a háborúk rémségeiben maximalizálódjanak. Undorító!
Maga a tény, hogy ezeknek az adásoknak nézőik is vannak, kiábrándító és szánalmas, kétségbeejtő és végzetes.
*
A múltkoriban még a rasztát is megemlítettem, mint új fétist, de nem magyaráztam el, hogy miről is van szó. A rasztát viselő emberek leginkább a csimbókos szőrű pulikutyákhoz hasonlítanak. A tetoválás, pirszing meg a raszta divatját a természeti népektől importálták az arra fogékonyak. Talán a sámánhithez és a varázslatokhoz van köze; nem néztem utána. Gyanítom, hogy Afrikából ered, de az majdnem mindegy, a lényeg, hogy már Erdélyben is vannak hívei ennek a divatnak.
Vélem, hogy a tömegből való ’kiemelkedés’ egyik kelléke. A közelmúltban két diktatúra doktrínájában is szerepelt az egyneműsítés, Hitlernél a gleichschachtolás, Ceau elvtárs idejében a homogenizálás (= erőszakos egyformává tétel) keserítette meg az emberek mindennapjait. Mindkét diktátor imádta a díszlépésben elvonuló tízezreket, azt szuggerálva nekik, hogy csak egyetlen vágyuk legyen: életüket áldozni a Führer / Kondukátor világmegváltó eszméiért. A hatalom arra szakosodott pribékjei elégették a nekik nem tetsző könyveket, megfigyelték és üldözték a rendszer ellenségeit stb. Minden jóérzésű embernek egyetlen vágya volt: kitörni ebből a kegyetlen vasketrecből. A mai idők ’lázadó fiataljai’ más módon és eszközökkel próbálnak kitörni a bégető nyájból (mert a vasketrecet és a berlini falat sikerült lerombolni a múlt század végén), s erre a legalkalmasabb álca a nyájőrző puli maszkja. Mivel nem olvasták Weöres Sándor receptjét („Mert könnyű, könnyű / törpék között / óriásnak lenni – / de nehéz és jobb / ha törpék között / derekabb törpe vagy / a többinél”), nem tudással vagy tehetséggel próbálkoznak érdemeket szerezni, hanem a rövidebb utat választják: bemennek a sarki hajszobrászhoz, és megrendelik a pénztárcájukhoz illő fazont. A hatás garantált, de igen múlékony; a divatos hajviselet mulandóságáról maga a haj gondoskodik, ezért a dauer, tupír, lokni, breton nem fog sokáig tartani.
A raszta tincseit előbb horgolni, szeletelni, majd hengerelni, a kész csimbókokat naponta csócsálni, hetenként viaszolni kell, s ha a tetű beleáll, akkor porozni is illik.
A sok matatásnak köszönhetően ’érzelmileg is hozzánő’ a gazdájához. A rasztának két előnye van: a kutyafodrász is meg tudja igazítani a rakoncátlan fürtöket, s ha nyolcvan centire nő meg, akkor már törölgetésre is alkalmas. A rasztakedvelők zsebkönyve megtanít arra, hogy egy méhviasz alapú gyanta „kiváló munkát végez a raszta megkötésében és feszesítésében. Bár hozzá kell tenni, hogy a viasz használata erősen vitatott téma a rasztások világában”. Nna, van baj elég…
Megtörtént eset: egy zongoraművész előadását azért kellett félbeszakítani, mert az első sorban ülő hölgyemény percenként megrázta a fejét, hogy a szemébe hulló tincset visszalendítse a többi közé. Miután elköltöztették onnan a nőt, folytatódhatott a koncert.
A hajjal való oktalan bíbelődés klasszikus példáját egy korábbi elnök – Traian Băsescu – produkálta, akinek az egy szál rakoncátlan tincse állandóan összeborzolódott, ráadásul fél Európa rajta röhögött, ezért aztán meg kellett válnia a megtestesült hiúság szimbólumától.
