Két telek – két ház

Az egyik

Elöl, a gangos, rangos házban házinéniék laktak.

Középütt fekete árnyú, fekete törzsű, hatalmas gesztenyefák lakták a kertet. 

Hátul pedig, a gesztenyefák alól kisandító lapos, mészfehér épületben, amelyet urasági lóistállóból alakítottak át valamikor (azáltal, hogy lepadolták s pompás, májvörös cseréptetővel csapták pofon), ebben a földbe roskadt, salétrom és sültalma-szagú, kertvégi meseházban – ott laktak nagyapámék. 

Lépcső vezetett le a szobába. Kiadós, csapós esők alkalmával, a roppant széles eresz ellenére, át-átcsapott a küszöbön a víz. Az ajtó elé terített gyapjúszőnyeg éppen ezért afféle összehasonlító történelmi térképvázlathoz vált idővel hasonlatossá; harmadkori kontinensek, kalandos sorsú világbirodalmak barnálltak rajta, messze előretolt, majd ismét hátravont limeszekkel aszerint, hogy zivataronként több vagy kevesebb esővizet szívott-e magába a szőnyeg. Elég ezt az egyetlen szagot, az ázott szőnyeg szagát felidéznem, hogy megelevenedjék gyermekkorom.

Odabent, mint mondtam, salétrombűz és sültalma-illat keveredett. De bolhairtó üröm s fűszerek jó szaga is. Sellak és denaturált szesz, enyv és gyaluforgács szaga is: a konyhában a család tékozló fia, Putyi bácsi ütötte fel asztalosműhelyét. Mélyen magukba szívtak, jól megőriztek minden szagot ezek a régi szobák, talán mert annyira sötétek voltak. Csakugyan, negyven év múltán eszmélek rá: nagymamáék lakása alacsony mennyezetének, öles téglafalának, apró ablakainak köszönhette langymeleg otthonszagát. 

Egyik ilyen miniatűr ablak éppen a kerti gesztenyefákra s azokon túl az utcára nézett. Illetve hát a deszkapalánkra, amely gyermekkorom birodalmát Tordából kiszigetelte. Ez előtt az ablak előtt, valóságos kis ablakfülkében üldögéltünk ketten nagymamával, főtt kukoricát kanalazgatva, tél végi vasárnap délutánokon, miközben odakint didergő dolmányos varjak kuporogtak a gesztenyefákon. (Talán azóta fűz engem olyan mély és szánalomteljes rokonszenv az állati léthez.) Innét néztük a deszkapalánk fölött tovahullámzó kendőket, kalapokat, amelyek haladéktalanul vonulni kezdtek, mihelyt odatúl, a piaristáknál megkondult az esti harangszó. Ki tudná leírni, ki győzné ecsetelni azoknak a kettesben töltött óráknak álmatag áhítatát?  Odabent a szörnyeteg szecesszió formatervezésére valló bútorok, magasra vetett ágyak, vastag, zongoralátó ebédlőasztal, hajlított székek bűzlöttek a brunolintól. Lámcsak: nagymamáék otthonszagához még örökös brunolinszag is keveredett. Igaz, volt ott egy politúrozott szekrény is, sötétebb barna, kör alakú intarziával, amelynek finom erezetébe különbnél különb alakokat lehetett beleképzelni, s nedvesen fénylett, akár a vadgesztenyék. Ezt különösen szerettem. Kivált, mert nagymama abban tartotta a kockacukrot, azon őrizte a téli almákat, s abban állt, míg megvolt, nagytata vadászpuskája is. 

A szekrényen kívül egy színes, íriszmintás majolikavázára, a nagy Brehm három kötetére s a legkülönbözőbb pasztellszínekkel csíkozott rongyszőnyegekre emlékszem elevenen. És persze a fehér üvegernyős villanylámpára, amelyet fel s alá lehetett tologatni az ellensúly mentén. És a faliszekrényre, amely a szobasarok örökös homályába burkolózva ínyencségeket rejtegetett.

Ennyire emlékszem a régi szobából.

A házikó mögé kellemes tornácot ácsoltak egykor, családi nyelven ez volt a gang. Padlatát érdekes, hatszögű téglákból rakták, szarvazatán kiszáradt darázsfészkek zizegtek, szabadon álló oldalát felfuttatott bivalypaszullyal függönyözte el nagyapám. E mögött a növényi függöny mögött gyűlt össze néha a család nagy, ünnepi birkatokányra. Ami persze már a szegénység idejére esett. Előbb, míg a látszatok tarthatók voltak, rántott csirke, töltött szegy, disznókaraj járta. Nagymamáék tulajdonképpen utálták a birkatokányt. A bivalypaszuly-függönyön túl pedig – ott volt a paradicsomkert. Valóban paradicsomkert: saját kezével palántázta, ültette, hónaljazta, szüretelte szegény nagyapám. A csíptetős, cipellős, rátarti úriembert, a hajdani k.u.k. tisztviselőt egyszerre Iaşi-ba helyezték. Inkább lemondott, semhogy odaköltözzék, beteget jelentett, nyugdíjaztatta magát. De belerokkant, csakugyan belerokkant; szó sem lehetett szimulálásról. Évekig ágyban fekvő beteg volt, aztán, mihelyt felépült, paradicsomot kezdett termelni hátul, a kertben.

Istenem, micsoda kert volt! A paradicsomon kívül volt benne egy jókora málnás. Órákig lehetett abban időzni, érett szemekre vadászva, s találgatni: mezeipoloska-ízű lesz-e a szem. Két hatalmas orgonabokor között korhadt disznóól feketéllett, valódi süldők híján sündisznók költöztek a padlat alá. Esténként előmásztak malacostul, s megható hangon röfögtek. Ilyenkor bokszosskatulya fedelében ajándéktejet vittünk nekik. 

Közvetlenül a tornác előtt nagymama foglalt magának virágoskertet. Rezedát ültetett, piros, nemes mákot, violát, liliomot. Évekig ápolt egy tő tearózsát; utóbb néhány tő digitáliszt is szerzett. Ezt mindig tisztelettel szemléltem, mert azt mondták: mérges. Az ágyások szélét kisasszonypapuccsal ültette körül – de tulajdonképpen hol volt ott ágyás? Egymás felségterületére hatoltak, egymás fölé nőttek, egymásba kapaszkodtak mind a növények, egyetlen illatos dzsungel volt az egész. 

Oldalt, a tűzfal tövében kőrakás húzódott: nagytata ide hajigálta az ágyasokból kiszedett  kavicsot, téglákat, üvegeket. Tavasszal ezekre ültek ki sütkérezni a piros-fekete mintázatú pápaszemes bogarak, amelyeket többnyire potrohuk hegyével egymáshoz ragadva lehetett látni. Tavasz múltán nyomtalanul eltűntek, soha egyet sem láttam a következő tavaszig. 

Ellenben felcseperedtek a labodák, kaprok, seprűfüvek. Felmászott a fenyőlécekre a borsó. Görbén gömbölyödött kacsai közt az uborka; magba szökött a saláta; kinyíltak a tökvirág réztrombitái. Mindezt fehér virágú szulák markolta össze kiirthatatlan indáival. Zölden lángolt és lobogott nyár elején az egész kert, káposztalepkék táncoltak fölötte, paradicsom volt, kétségkívül az volt a paradicsom.  

 Elöl, a valódi házban nemigen jártam. Módos úri család élt ott disztingvált csendben, igazi úri  család, birtokuk volt, ha jól emlékszem, Csapón vagy Kövenden, egyszerre három cselédet tartottak, sofőrt, autót. Valami boldogok azért mégsem lehettek. Házinéni fösvény s – hogy is mondjam? – kissé bogaras volt; idősebbik fiuk húszéves korában megölte magát. Egyszer, egyetlenegyszer hatoltam be a szalonba. Talán a Birica nevű szakácsnő, talán Susó, Susenkó, Susmandra, házinéni pokolfekete kandúrja csalogatott be. Üres volt a szalon és pompás; gyöngyházintarziás, tükrös-tapétás; kellemes kölniszagú; négyéves tapasztalatlanságom nem győzött betelni vele. Egyszerre azonban belépett a házinéni. Szótlanul, egyáltalán nem durván, inkább kíméletesen vállon fogott, s kitolt az ajtón. Illedelmesen húztam be az ajtót magam után, természetesen nem kilincsénél, hanem élénél fogva, hiszen a kilincset fel sem értem még akkor. Élénél fogva behúztam az ajtót magam után, s máris éreztem: fogva vagyok. Házinéni kezemre nyomta az ajtót. Előbb azt hittem, tévedésből teszi, nem tudja, hogy kezem még ott van az ajtónyílásban; lehetetlen, hogy tudja, hisz akkor tán nem nyomná olyan keservesen. De nyomta, de egyre jobban szorította odacsípett ujjaimat, akár a diótörő, annyira, hogy végül kiáltozni kezdtem: vigyázzon, mert becsípte kezem az ajtó, várjon egy pillanatig, kiszabadítom, s akkor majd beteheti.

Végül rájöttem: tudja, hogy ott a kezem. Szándékosan kínoz. Azonnal elhallgattam, nem kiabáltam tovább. Roppant ámulat szállott meg, határtalan csodálkozás (szinte ma is érzem) afölött, hogy embernek ember tudva s akarva fájdalmat okozhat. Hogy eleven ember gonosz lehet. Mért teszi, sírtam magamban, mért teszi, hogyan teheti ezt? – miközben túlfelől testével nekidőlve, végevárhatatlanul nyomta kezemre az ajtót. Ma már tudom – s talán akkor is tudtam –: egyszerűen ki akart szoktatni a házból. Ha csakugyan így volt, elérte a célját, kondicionálhatónak bizonyultam, soha többé nem tettem be hozzájuk a lábam. Ma sem tenném be. Szegény Tita néni, ha él még, egészen nyugodt lehet.

 

A másik

Nem messze az Aranyos-hídtól, azon a meredek marton a liget s a szénapiac között, ott volt gyermekkorom másik birodalma. Ott, a városba vezető főutca szélén, emeletes polgárházak tövében gubbasztott az az igen alacsony, zsindelyes viskó, amelybe nem is egy, hanem mindjárt három lépcső vezetett le, s amelynek homlokzatán öles cégtábla hirdette: SZÉKELY IVÁN.

Csak ennyi: Székely Iván, egy szóval sem több. Mégis mindenki tudta, mi van odabent: nagyapám neve Tordán fogalom volt. Hogy milyen körökben? Nos, persze nem a régi polgárok, birtokosok vagy éppen a gazdag tímárok körében. Bethlen Mária grófnőnek nyilván fogalma sem volt, ki az a Székely Iván. Tudták ellenben a Bágyon felől, Szind felől, Gyéres, sőt Várfalva felől bejáró falusiak, akiknek útjába cégtábláját szembeötlően odaplántálta, s akik csakugyan mind tőle szerezték be szerszámaikat. Csodálatos bolt, ahogy egyszer alliterálva-rímelve leírtam, „bolondos bolt volt” a nagyapámé. Kaszák és fenkőtokok, csoroszlyák-ekevasak, hámok-istrángok, vedrek-sajtárok, ostorok-láncok, fenkövek s gyönyörű kaszanyelek és seprű és irka és bicska és szóda és petróleum; süveg-, majd kockacukor; de főleg gyapot, tízesével összekötözött kék, fekete, piros matringok, a mennyezetig feltornyozva, hogy ámult és bámult, aki belépett! Amire egy városba behajtó falusi gazdának szüksége lehetett, mindent tartott nagyapám. Még savanyúcukrot is – vásárfiát a gyerekeknek. Ott álltak a hengeres bádogdobozok a polcon, a vásott fenyőpult mögött, s színes címkéken hirdették ragacsos tartalmukat. Nem tagadom, valahányszor a petróleumszagú, vasszagú, egérszagú boltba beléptem, ahol a parányi ablakok miatt örökös este homálylott, nagyapám mindig megkínált selyemcukorral. De egyebet sosem adott. Pedig, istenem, mennyire megkívántam egyszer egy bicskát, láncostul lehetőleg! Máskor pedig egy pepita notesznek, amely mellé hercig ceruzácska volt odatűzve, nem is tudtam ellenállni. Elloptam biz én, matrózblúzom buggyába süllyesztettem, sajnos, már látogatásunk elején, s így az egész délutánt  blúzomban a megtárgyiasult bűntudattal töltöttem el. Anyám nyilván azonnal észrevette szokatlan viselkedésem, s váltig firtatta, mi lelt, én azonban ártatlan szemmel néztem vissza reá, s mindvégig sikerült meggyőznöm, hogy semmi. 

De estefelé, éppen búcsúzkodáskor, amikor ünnepélyesen körénk gyűltek nagyapámék, ugyanott, a boltban, ahol vétkemet végrehajtottam (mondhatnám tehát: a tett színhelyén), anyám egyszer csak fölém hajolt, benyúlt matrózblúzomba, s mindenki szeme láttára előhúzta a noteszt. Rettenetes volt. Tagadni, magyarázkodni nem lehetett. Jól emlékszem, akkor ötlött először eszembe, hogy itt most már nem segíthetne semmi egyéb, mintha megnyílnék a padló s kegyesen befogadna a föld.

Azóta tudom, mi a szégyen. Későbbi életem során, valahányszor rám tört, jó ismerősként üdvözölhettem. 

A megszégyenülésen kívül egyéb következménye nem lett az esetnek. Meg sem vertek, fel sem emlegették soha többé. Hálás voltam enyéim tapintatáért, de csak annál jobban őrölt a szégyen, mert hiszen látnom kellett: szándékosan hallgatnak róla. Idővel aztán elfelejtették. Sohasem felejtem el.

A bolt hátsó ajtaján széles tornácra lehetett kijutni, onnét pedig hosszú falépcsőn (grádicsnak hívtuk) le a kertbe. Szegényes, nedves illatú kert volt, mert a szomszéd emeletes ház tűzfala örökös árnyékba vonta. Mindössze fű termett benne, s néhány tő szálvia, flox, bazsarózsa. Egy ízben ugyan nagymamának sikerült meghonosítani három őszibarackfát, s ezek szépen teremtek. Nagy, fehér gyümölcsöket hoztak, egyik felük rózsapiros volt, s ha beléjük haraptam, államon csorgott le a levük. De bársonyos héjuk miatt nem szívesen haraptam beléjük, s két-három év múlva el is pusztultak a fák. 

A kertből az alsó házba lehetett bejutni. Most, ahogy elgondolom, úgy látom: szabályos székely parasztház volt a nagyapámé. Alul lakóteremnek használt hatalmas konyha és földbe vájt kamra, felül két tisztaszoba. A felső szobákat, mióta eszem tudom, sohasem használták; mélyen meghajlott alattuk a mestergerenda; félős volt, hogy beszakad, Ödi nagybátyám sporttrófeái álltak ott egy poros vitrinben, színes üveghal s rengeteg ponyvaregény. A család élete odalent zajlott, az alsó szobában. Ágyak, ágyak, ágyak – ágyakra emlékszem véges-végig a falak mentén –, barna, vásári parasztágyak, vörös hárászterítővel letakarva, közöttük esztergált lábú ebédlőasztal, egyszerű székek. Az ajtó mellett, a falon, tornyos falióra; másfelől tükör fakeretben. Szemben az ajtóval – Krisztus.

Ágyak, ágyak, ágyak körös-körül – hogyan is fértek el annyian bennük? Lássuk csak: apám és hét öccse, nagytata, nagymama s eleinte még dédmama is. Egyetlen ágyra átlag két egész két tized alvó jutott. Hogyan is tudtak aludni? Nem volt így mindig, nem szorongtak kezdettől fogva egyetlen szobában nagyapámék! Hatalmas házuk volt Gerendkeresztúron, valóságos kúria, ahogy apám meséli, jól menő üzletük, földbirtokuk. De úgy látszik, már kezdetben fukar, kíméletlen kereskedő volt az öreg, úgy látszik, magára haragította a népet, az pedig, mihelyt alkalom kínálkozott – s tizenkilencben csakugyan kínálkozott –, sietve felperzselte nagyapám egész vagyonát. Csak a földek maradtak meg, a földek, meg egy összeolvadt aranyrög. Nagyanyám ékszerei olvadtak egybe, ott, a felgyújtott kúria kéményében, ahová meneküléskor rejtették őket – azokból lett az aranyrög. Úgy mondják, smaragdok, zafírok csillogtak a sárga arany között, mint püspökkenyérben a mazsolák. Ekkor szegényedett el Iván nagyapa, ekkor költözött Tordára, vásárolta meg nyomorú házát, nyitotta a vásáros parasztokra spekuláló mindenes boltot. Ekkor kényszerült tizenegyedmagával egyetlen szobában lakni. Szinte megszánnám történetéért, ha nem emlékeznék kedélytelen tekintetére, szűken mért, mogorva szavára, egész rideg és parancsoló mivoltára, amellyel övéit is örökös félszre kényszerítette. Rettegve és pirulva vallom be: nagyapám élete során szívtelen, konok, bogaras embernek bizonyult. De egyúttal ő volt a legkörvonalazottabb, legnagyobbszerű emberi lény, akivel valaha találkoznom adatott, pedig hát igazán sok mindenkivel találkoztam azóta. Féltük és rettegtük mindannyian; nagymama, ez az apróra töpörödött, drága kis asszony, aki nyolc fiat s két korahalott lányt szült neki – „vagy kottás, vagy tojós” volt mindig –, nagymama tehát halála előtt azt kérte fiaitól, ne temessék nagyapám mellé. Iván mellé ne temessék. Neki Ivánból elég volt. 

Az alsó házat s az árnyba borult virágoskertet drótkerítés választotta el a gazdasági udvartól, amelyet télen-nyáron göndör tollakkal hullattak tele a tyúkok. Nagymama túl a drótkerítésen szabályos, bár némileg züllött gazdaságot vezetett. 

Meredeken lejtett az udvar, le egészen a ligetig, s az volt az érdekessége, hogy csermely fakadt benne. Ügyes kis csermely, valóságos medret vájt magának, kész csoda – mondtuk. Később aztán kiderült, hogy egyszerű csőrepedés. Galambház, gabonás, disznóól, szénacsűr, pajta – emlékezetem szerint így sorakoztak egymás mellé az épületek. Boronából épült valamennyi, valamennyit egyforma vörösre pörkölte a nap. A disznóólban nem mindig sivított hízó, de alul, a pajtában mindig kérődzött legalább egy ganés tomporú, árva tehén. Nagymama etette, fejte, ápolta; nagymama gondozta a disznót, ha épp volt; nagymama etette, eresztette ki hajnalban, zárta be este a tyúkokat, gyűjtötte be a tojást; ő főzött a családra, ő hevített, dagasztotta, vetette be a friss kenyeret; egymaga végzett el mindent. Belecsúnyult szegény a rengeteg munkába, szülésbe, temetésbe, összetöpörödött, de az orra, az mindvégig csodaszép, enyhén hajló, rózsaszín orrocska maradt. Élénken visszautalt leánykorára.

Családi rege szerint valamikor a bolttól kezdve le a pajtáig, véges-végig patkányok lakták a telket. Ott nyüzsögtek minden sarokban, pincét-hiút benépesítettek, fészket raktak mindenik padlat alá. Én szerencsére már nem találkozhattam velük, csak halottaik kiszáradt bőrét találtam meg néha, amikor hason csúszva bemásztam a deszkazugolyba, a tornác alá. Sokszor faggattam nagyanyámat, hogyan pusztultak ki a telekről, hova lettek, mi történt velük. Mosolyogva mesélte ilyenkor, hogy Jancsi fia (az én apám) egy ízben megfogott egyet, s a farkára csengőt kötött. Amitől a többiek annyira zavarba jöttek, úgy felháborodtak, hogy inkább hajlandók voltak elvándorolni, semhogy tovább szenvedjék a csengettyűszót. A csengettyűs farkú még ott lakott egy darabig, gyakran hallották éjszakánként a csilingelését, de aztán annak is nyoma veszett. 

 Megvallom: én akkor a szamár fejemmel elhittem ezt a mesét. Bevonultam a pajtába, s a kifényesedett jászolra ülve, a tehén résztvevő társaságában próbáltam kitalálni: ugyan kicsoda miféle csengettyűt köthetett rám is, hogy ennyire magam vagyok.

Két telek, két régi telek, mindkettő megvan még Tordán, mindkettő valódi, egyik sem kitalált. De a házakat rajtuk, kedves olvasóm, hiába keresnéd. Mindkettőt lebontották már, tán csak a harmadik, a Tita néniék hajdani úrilakása maradt meg épen. Odalett az istállóból átalakított, vén meseház, odalett Iván nagyapám portája is, boltostul, pajtástul, tehenestül. Emeletes háztömbök épültek helyükre: mindkettő helyére szinte egyforma két tömbház. Másfajta emberek költöztek azokba, máshogyan élnek. Ám az a két ház pontosan úgy áll bennem, ahogy valaha állott. Gyermekeim már nem látták őket, azt is mondhatnám tehát (eléggé laposan, elismerem), hogy addig állnak, míg élek. Addig mindenesetre. De hátha tovább is?

(1973)

 

(In: Székely János – A Mítosz értelme. Esszék. Kriterion Könykiadó, Bukarest, 1985. Erdélyi Magyar Adatbank)