Nyakunkon az ősz. Akár akarjuk, akár még eltagadnánk. Van, aki még csak most utazik el a tengereknek martjára, mert olcsóbb, ámbátor az már, akárhogyan nézzük – utószezon. Ekkor is kaszálnak a vendéglátósok, akik nem ijednek meg a közelítő iskolaszezontól. Tudják, hogy van a társadalomnak egy olyan, viszonylag vastag rétege, amely független az iskoláskortól, és a zsúfoltság, a nyári lihegés lecsengése után ered neki költekezni, dőzsölni, nyaralni (őszölni), utazgatni. Máskülönben sem bírja a nagy meleget.
Ilyen nyár végi – őszfogadó a Forgatag, a vásárhelyiek öröme, tékozló szórakozása, találkozója. Nem messze tőlünk zajlanak a kolozsvári magyar napok. Fesztiváloznak másutt is Erdélyben, úgyhogy, aki efféle turizmusra szakosodott, egészen jól megél fesztiválról ünnepi játékokra vándorolva, habzsolva a szellemi és konyhaművészeti élvezeteket.
Ha nem hinnél nekem, nézz ki az ablakon. A közeli park fái, a lombkorona csúcsa, déli oldala már rozsdázni kezd. És ehhez nem kell milliós európai kölcsönnel építened lombkoronasétányt, miként arról bőven értesülhettél, ha bírod ideggel és gyomorral a korrupciót leleplező riportokat. Ez a lombkoronázás szerencsére nem nálunk történik, de ha hazai csemegére vágynál ebben a műfajban, akkor elég kinyitnod ezt a lapot, melyben piciny írásaim is megjelennek időről időre, és elegendő tápot kaphatsz gyomorégéshez.
Egy közismert román mondás szerint ősszel számlálják meg a tavaszi rügyeket, azaz mi is lett abból, amit a tavasz oly ígéretesen felkínált. Nos, én is összeszámláltam, mivel gyarapodtam az év első nyolc hónapjában. Sajnos mindjárt a kilóim jutnak eszembe, ötlenek a szemembe, de a magánélet fiziológiás vonulata aligha érdekli a nagyérdeműt. Inkább elmondom, hogy tovább gazdagodtam csészékben, csuprokban, csanakokban, findzsákban és füles poharakban. Manapság ugyanis ezek a legelterjedtebb ajándéktárgyak a hűtőmágnesek és pixek (golyóstollak) mellett. Vannak még a feliratos, céges, jelmondatos, lokális (P.o. I love Alsónyékládháza), bohókás és mozgalmi pólók, baseballsatyakok, a barátságkarkötők és a mindenütt jelen levő kerékkötők. (Ez utóbbi csak a rím kedvéért csúszott ki ujjaim alól, de ha már ott van, nem „deletolom ki”, olyan jól mutat a szövegkörnyezetben.)
A csészék feladata kávét tartalmazni és ínycsiklandóan párologni, vagy kihűlve az íróasztalon kis örömforrást képezni, amit a szövegalkotó eltikkadt jegyzetíró kortyolgatva kiélvez, mint fáradt vándor sivatagban az oázis kincsét. A csésze hivatása reggelente odakínálni benne a család még kávéivó részlegének az alapvitamint, ugyanis egy-egy családtag időnként orvosi tanácsra vagy önvédelemből nem kíván kávét, vagy a kávéhoz több tejet kér, esetleg édeskét cukor helyett, vagy egyáltalán kivezeti a kávét a szokások rengetegéből. Ilyenkor egy a csészék közül hivatalvesztessé válik, még napokig ott ténfereg a kávéfőző mellett, de aztán egy fájdalmas mozdulattal felkerül a többi nyug- és rendelkezési állományba küldött findzsa, bögre mellé. Van miről mesélnie a többieknek.
A csészék nem képezik különös gyűjtés tárgyát. Csak gyűlnek, mint a fecskék a villanydróton indulás előtt. Mert az is rövidesen elkövetkezik, akkor is, ha már nem feszül annyi légvezeték a városok egén, mint régebben. Annál több a kondenzcsík. Itt húznak el felettünk a NATO-gépek útban Ukrajna felé. Egy légifolyosó alatt élünk. (Remélem, ez nem titok.) A legtöbb családban Ukrajna nem távoli földrajzi fogalom. Hiszen nyolcvankét-három évvel ezelőtt része volt nagyapáink-dédapáink életének-halálának: ki honvéd volt, és kint járt a II. magyar hadsereggel a Donnál, ki román katona volt, és megjárta a megszállt Kijevet és a Dnyeszter partját, ki munkaszolgálatosként követte – nem önszántából, távolról sem – a sereget, fegyvertelen, lapáttal, rossz ruhában, majd visszavonult, menekült, az életéért reszketett, sokan soha haza sem tértek. Nos, ugyanaz a föld ismét lángol, menekülnek az emberek, menedéket kérnek. És nem egytől hallottam, hogy értelmes ember létére az agresszor pártját fogja. Gyorsan felejt az ember sarja. Aztán azt is hallottam, hogy honi asszonyok a gázai nőkért rendeztek szolidaritási gyűlést, másutt pedig a világban zajosan tüntetnek értük, mellettük. Persze kérdezhetnők, na és a Hamasz által elraboltakért, megkínzottakért, megöltekért ki vállal együttérzést nálunk? A terrortámadások kigondolóinak és végrehajtóinak anyja, nagyanyja, nővére, húga ugyanaz a nő, aki zsidó állam pusztulásáért imádkozik, akiért illik baloldalról tüntetni…
