Keresztes Ildikó: Marosvásárhely örök szerelmem!

Emlékszem, az 1980-as években, amikor középiskolások voltunk, a Titus Daschievici, avagy a Szakszervezetek Művelődési Háza által a főtéri nyári színpadon szervezett koncerten, ahol a nézőtéren egy tűt sem lehetett volna leejteni, az egyik együttesben, a ma is zenélő Autostop MS-ben feltűnt egy alacsony, vékony, hosszú hajú lány, akinek a torkából olyan erős hang jött ki, hogy túlénekelt mindenféle elektromos gitárt. Keresztes Ildikó volt.

Akkortájt körünkben ismert lett, elismert, de nem sztár. Még nem volt divat a sztárolás. A miénk volt, közénk való, ízig-vérig marosvásárhelyi, aki a rockos, csöves gájnerekkel szívesen korzózott a főtéren, „padozott” a tudoros galerivel. Aztán egyszer csak eltűnt. Még az átkosban. Rokonai, közvetlen barátai kivételével nem tudtuk, miért, hogyan, hova. Ezt nem volt szokás annak idején taglalni. Mert volt, aki nekiveselkedett a zöldhatárnak. S ha szerencsésen átjutott, csak suttogva adtuk át egymásnak a jó hírt baráti körben. Olyan is volt, akit lelőttek. Erről hallgattunk. 1989. de-cemberig. Aztán rövid ideig hittük, hogy az a nemzedék, amely akkortájt hagyta el a középiskola, az egyetemek padját, végre itthon otthont teremthet magának, és megáll a kényszerexodus. Márciusban rájöttünk, illúzió volt. 20-a után a baráti társaságok, rockerek, diszkósok, kövesdombosok, budaisok, tudorosok, săvineşti-iek, remeteszegiek – és folytathatnánk a felsorolást – felbomlottak, megcsonkultak, az anyaországba vagy még azon túl vándoroltak. A második hullámban távozottak új életet kezdtek. Volt, akinek bejött... s olyan is, akinek nem, de megkapaszkodtak.

Valamikor a 90-es évek derekán egy baráti közösség összefogott, és Budapesten megszervezte a marosvásárhelyiek találkozóját. Egy hajdani szocialista gyár emeleti éttermében volt. Annyian voltunk, mint hajdanában a nyári színpadon, alig fértünk be a helyiségbe. Többen voltunk odaát, mint itthon egy rockkoncerten. Akkor találkoztam ismét Ildikóval. A Reflex együttessel lépett fel. Ugyanolyan erőbedobással, lélekkel énekelt. Előkelő helyen állt a magyarországi popvilágban. De ott nekünk énekelt, marosvásárhelyieknek. És más volt.

Aztán lemezek jelentek meg, tévés felvételek, mentorálás, színházi szerepek, felfelé ívelő életpálya. Itthon talán másként alakult volna. A kötődés, kötelék mégsem szakadt meg. Ildikó, amikor tehette, szívesen jött otthonról haza, legyen szó klubfellépésről, nagykoncertről, gálaestről.

Legutóbb az egyik marosvásárhelyi kávézó teraszán találkoztunk, egy újabb erdélyi turné kapcsán beszélgettünk. Azzal kezdte, végre magánemberként lehet itthon „egybefüggő szabad héten”, amikor a családdal, a barátokkal foglalkozhat. Aztán kiderült, mégsem egészen szabad, mert behúzta ugyan a kötőféket a kimerítő tavalyi munkairam után, amely egy kicsit kikezdte az egészségét, de színházban vállalt szerepet, új lemezt adott ki, és nemsokára ismét beveti magát a koncertforgatagba. Keresztes Ildikó elmondta, mindig szívesen jön Erdélybe. Emlékezetes maradt számára a fellépés tavaly a kolozsvári magyar napokon, de maradandó élmény volt Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön a nagytéri koncert is, és szívesen jönne akár Tusványosra, ahol még nem volt, vagy Brassóba. Április 14–24. között újra Erdélyben lesz koncertkörút, amely 17 helyszínt érint. Nagyrészt klubokban, kisebb helyiségekben lép fel. Azt is megtudtam, hogy tavaly év végén jelent meg az új lemez, a Most című. Erről is lesznek szerzemények, de néhány olyan dallal is készülnek, amit nem szoktak játszani, és a repertoárban vannak a közkedveltebbek is. Az érdeklődők nemsokára Erdélyben a CD-ket különböző boltokban, míg Magyarországon a MOL üzemanyagtöltő állomásokon is megtalálhatják.

Míg beszélgetünk, hozzánk lép egy virágárus gyerek. Ildikó szép szavakkal, de határozottan elutasítja. Jockát juttatja eszünkbe. Majd elmondja, színházba igyekszik, s rögtön arról beszélünk, hogy milyen volt valamikor a 80-as években, a „komcsi rendszerben”, amikor az előadásokra nem lehetett jegyet kapni, és mindig belógtunk a színházba. – Marosvásárhelyen a barátaim vezettek be a rockzene világába, a színházba, és azóta is tart ez kapcsolat... – mondja Ildikó.

Leginkább énekesnőként ismerik, kevesebben tudják, hogy a budapesti Turay Ida Színház állandó társulati tagjaként az Égben maradt repülő című darabban, amely Edith Piaf életéről szól, a főszerepet 

játssza (fotón). Megjegyzi: „pofán talált a szerep”, annyira, hogy a barátai azt mondják, nem nagyon kell alakítani, hiszen saját életét vezeti végig a színpadon. Egy új darabban, A férfiak a fejükre estek címűben ősztől kettős szereposztásban, Xantus Barbarával játszik. Elmondja, szívesen jönne színésznőként is Erdélybe ezekkel a darabokkal, sőt itt is vállalna szerepet. Az első szerelem a színház iránt itt lobbant fel benne, és ez némiképp kötelezi is. :

– 1982-ben mentem el, de Marosvásárhely visszatérő, örök szerelmem marad. Soha nem szűnt meg a kapcsolatom a várossal. Volt időszak, amikor kevesebbet tudtam jönni, de rengeteg rokonom, barátom köt ide, s most már több generációval ismerkedhettem meg a turnék során a marosvásárhelyi színházban is. Ahogy tudok, jövök... Tegnap megkérdezték, hogy visszajönnék-e végleg. Az is lehet, ha nyugdíjas leszek. Majd cikázom a hegyek és a tengerpart között. Nyugdíjazás... Néha úgy érzem, nincs olyan távol. Vásárhely megvár...