Diák vagy, és készülsz az érettségire. Mindenki azt mondja, á, hagyd, nem nagy dolog, majd az első szesszió, ha bejutsz valahova… Na, az lesz az igazi. De ez téged pont nem érdekel. Lehet, hogy nem vetted túl komolyan a sulit, lógtál és buliztál, de azért nem voltál a legalja, közel sem, és hülye sem vagy. Tudod, hogy csak úgy lehet a valamikori jövőben megfogni egy jól fizető állást, ha egyetemet végzel, majd mesterizel, esetleg doktorizol. Lehetőleg olyan szakmában, amelyet szeretsz, így nem lesz pokol az életed. Lehetőleg egy olyan szakmában, amelyet szeretsz, és amely fizetőképes is, így nem lesz pokol a valamikori családod élete. Érzed, hogy van benned érték, tudod, hogy le szeretnél tenni valamit az asztalra, nem hamburgert akarsz készíteni kommentáló klienseknek a mekiben életed végéig. És most itt állsz, kiszemelt pályaképed legelső, komoly próbatételénél. Hiszen ahhoz, hogy sikerüljön, először le kell érettségizni. Bízol magadban, de nem bízol a rendszerben (sohase bízz!), így végre először komolyan odateszed magad. Lenyomod a kis popód a székre, és tanulsz, mint az állat. Amit nem tudsz megtanulni, azt bemagolod. Úgyis mindegy, csak sikerüljön, menj át, mert innen tovább szégyen anyádék nyakán csüngeni, és ha nem teszed, beindul a szopóroller.
Még van két hét az érettségiig, és elindulsz, hogy beiratkozz a vizsgákra. Igen ám, de nincs hova. És nincs kinek. Mert a tanáraid a múlt héttől nem dolgoznak. Az iskolai személyzet sem dolgozik. Több mint egy hete tart a sztrájk, és egyelőre úgy tűnik, nem ér véget. Persze, megérted őket. Vannak közöttük, nem is kevesen, akik szégyentelen módon alulfizetettek. Találtak egy alkalmat, és azt mondták, most vagy soha. Most kell nyomást gyakorolni a kormányra, az elnökre, a hatalomra, mindenkire. A politikusokra, akik közismert pofátlanságukat is túllicitálva szabtak meg maguknak (és másoknak) prémiumokat és speciális nyugdíjakat, a kormányra, amely röhejes, évi egyszeri 500 eurós alamizsnával próbálja meg lekenyerezni a jövő generációinak oktatóit, az államfőre, aki „meglepődött”, hogy a tanárok nem vették észre az új oktatási törvények közelmúltbeli elfogadását, a hatalomra, amely holtomiglan-holtodiglan cinikus, megbízhatatlan és hazug.
Érted te ezt, és megérted. De most valahogy mégsem érdekel. Most az érdekel, hogy nem tudsz beiratkozni. Most az érdekel, hogy ha sikerül is, fogalmad sincs, lesz-e egyáltalán vizsga. Megérte-e tanulni. És ha lesz, akkor mikor lesz? Mert ha sokat tolódik, és te egyetemre akarsz járni, mert nem vagy hülye gyerek, akkor nem késed-e le a felvételit? És ha lekésed, vajon kitart-e a hirtelen jött felismerés és szándék, hogy egyévnyi bulizás után jövőre is megpróbáld? Hiszen még nem vagy húszéves! Így is nagy dolog, hogy komolyan veszed magad és a jövődet. Vajon kitart-e az ambíció? Vagy időközben csak beugrasz a mekibe hamburgert sütni, és ahogy telnek az évek, ott ragadsz. Elfelejted az álmaidat. Elveszíted a vágyaidat. Jó lesz ott neked. Végül is többet keresel, mint egy kezdő tanár.
De a kérdés marad: az elbaltázott életed első megmérettetésén való elbukásért a jelen körülmények között ki volt elsősorban a felelős?
