Hétköznapi történet
A húszas éveiben járó pincérrel meglehetősen viharos volt a megismerkedésünk. Egészen másféle pizzát kértünk tőle a barátnőmmel, mint amit kihozott, de nem volt hajlandó azonnal belátni és korrigálni a hibát, előtte jól rendre utasított. Akkor biztos voltam benne, hogy ezzel az emberrel egyetlen szót sem szeretnék ezután váltani. Aztán valahogy mégis másként alakultak a dolgok.
A lakhelyünkhöz közel eső vendéglőből gyakran rendelünk ebédet a fiammal, és olyankor rendszerint el is megyünk az étel után. Így többször volt alkalmam találkozni a szóban forgó fiatalemberrel, és nagy meglepetésemre egyszer sem tűnt arrogánsnak. Idővel annyira megszoktuk egymás gyakori jelenlétét, hogy már az utcán is köszöntünk egymásnak, amikor pedig múlt héten egy késői órában az otthonunk közelében levő éjjel-nappali bolt előtt találtam, hosszasabban is elbeszélgettem vele.
– Sosem akartam a vendéglátóiparban dolgozni, bár középiskolás koromban ezt is kipróbáltam. Akkoriban kicsi pénzért is megérte, de most már másképp látom a világot – kezdett bele történetébe újdonsült ismerősöm. – Pár éve pontosan azt a munkát végezhettem, amiről mindig is álmodoztam: kamiont vezettem. A nagybátyám szakmáját „loptam el”. Apám testvérét már kiskoromban nagyon közel éreztem magamhoz, ő ugyanis sokkal jobban megértett, mint a szüleim, elnézőbb volt velem, és amikor elengedtek vele, mindig elvitt egy rövidebb-hosszabb útra. Az egész országot bejárta, én pedig odavoltam a szabadság érzéséért, amit mellette megélhettem. Olyankor nem létezett kötelező lefekvési idő, sem házi feladatok. Ő tanítgatott vezetni is, így 18 éves koromban játszi könnyedséggel szereztem meg a sofőrvizsgát kiskocsira. Ez igazi sikerélmény volt a számomra, annál is inkább, mivel az iskolában leginkább kudarcok értek. Az álmom megvalósításáig azonban még meg kellett tennem néhány lépést. A kamion vezetésére feljogosító sofőrkönyv megszerzéséhez még 36 tanulóórára volt szükségem, a B kategóriájú hajtási jogosítványommal ugyanis nem volt meg az egy év régiségem. De ez sem jelentett számomra nehézséget. A sofőriskola anyagi részét a nagybátyám intézte, azt mondta, majd visszaadom neki a rám költött összeget, amikor stabil munkahelyem lesz. Végül ennek megtalálásában is ő segített. Ezután igazi aranyélet kezdődött a számomra: azt tehettem, amit a legjobban szerettem, és ezért akkora fizetést kaptam, ami több volt, mint a szüleim havi bére összeadva. Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor családot alapíthatok, és fél év múlva meg is tartottuk az esküvőt a barátnőmmel, akivel még a líceumban összejöttünk. Rövid idő múlva várandós lett a kislányunkkal. Mindig is arra vágytam, hogy legyen egy lányom… Ennél tökéletesebben nem is alakulhattak volna hát a dolgaim, és biztos voltam benne, hogy ez az állapot a végtelenségig kitart.
– Mi történt aztán? – szóltam közbe.
– Június elsején Temes megyéből igyekeztem haza, miután lepakoltam a rám bízott árut (sz. m.: beszélgetőtársam kérésére nem említem a szállított terméktípust, hogy kevésbé legyen felismerhető). Mindenképpen szerettem volna még kora délután megérkezni, hogy a párommal és a gyerekünkkel hármasban mehessünk a várba gyermeknapozni. Siettemben áthajtottam egy vasúti átjárón, miközben fény- és hangjelzés figyelmeztetett egy vonat közeledésére. Pechemre egy rendőrautó várakozott a közelben… Így történt, hogy kilencven napra felfüggesztették a hajtásimat. Szerencsére a főnököm megértően viszonyult a helyzethez, fel sem vetette az elbocsátás gondolatát, azt azonban mindkettőnknek tudomásul kellett vennünk, hogy három hónapig nem vezethetek. Erre az időszakra természetesen fizetés sem jár, így feltétlenül keresnem kellett valamilyen munkát, amíg visszatérhetek a volán mögé. Egy haverom szólt, hogy üresedés van abban a vendéglőben, ahol ő is dolgozik, én pedig gondolkozás nélkül megragadtam az alkalmat. Kicsit olyan, mintha visszamentem volna az időben középiskolás koromba, amikor vakációban ugyanígy pincérkedtem. A különbség csak annyi, hogy akkoriban a havi béremet elszórakozható zsebpénznek tekintettem, most pedig feleségem és gyerekem van, akiket el kell tartani. Itt negyedannyit sem keresek, mint kamionosként, és mivel már megízleltem azt az életet, a vendéglőben töltött minden nap olyan nehéznek tűnik, mintha egy bányában dolgoznék. Amikor önnel összezörrentem, még egészen új voltam a cégnél, tele feszültséggel, csalódottsággal. Utólag is elnézést kérek a viselkedésemért, amiért képtelen voltam jól kezelni a helyzetet.
Már régóta nem nehezteltem erre a fiatalemberre, de most éreztem, hogy itt az idő ezt tudtára is adni. Így mintha egészen megszabadultam volna annak a kellemetlen tapasztalatnak az emlékétől, és bízom benne, hogy ezzel ő is így van. Vagy ha mégsem, akkor majd így lesz, amikor újra nekivághat a kamionosok végtelen szabadságútjainak.
