Kemény Auguszta emlékeiből

Az idei évre tervezett könyvújdonságok sorában remélhetőleg ott lesz báró Kemény János felesége, a marosvécsi találkozók egykori kedves, gondos nagyasszonya, a mindenkit elbűvölő Kemény Auguszta kötetbe szerkesztett önéletírása is. A visszaemlékezésekből Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány kiadványa, a Várvédő 7. irodalmi füzete rövid részletet közölt Augusta Paton memoárjából. A közzétett bekezdések, amelyekből néhányat mellékletünkben is újra közlünk, az írói összejövetelek előkészítésére, megszervezésére és a vár urára, a fiatal házigazdára koncentrálnak, de a szerző rokonszenves egyéniségét is jól érzékeltetik. A két nagyszerű hajdanvolt ember szellemiségét, eleven emlékét ismét maguk körül érezhették mindazok, akik a szombati kastélynapon a Castellum Alapítvány és az Erdélyi Magyar Történelmi Családok Egyesülete rendezte egész napos eseménysorozat vendégei lehettek. Következzenek tehát Kemény Auguszta sorai.

„A fiatal Jánost nagyon érdekelte az újságírás és az irodalom, így barátai korabeli írók voltak. Az Óváry-házban találkoztak, ahol a beszélgetés gyakran Erdély ügyére terelődött. Egy téli napon, 1924-ben, amikor János hazaérkezett Kolozsvárról Vécsre, izgatottan és sóvárogva kérdezte tőlem, hogy nagy gondot okozna-e, ha a nyári hónapokban, mondjuk júliusban, meghívna hozzánk vagy harminc írót, két-három napra. Tele volt lelkesedéssel, és elmondta, hogy az a nagy vágya, hogy védje Erdély magyar kultúráját és nyelvét, amiket a megszálló románok elnyomnak. Természetesen beleegyeztem, és meg is kezdtem az étkezési és egyéb részletek kigondolását és szervezését. Júliusra megszerveztem az alvást. Úgy oldottam meg, hogy három írót helyeztem egy szobába. Közben beszereztünk mindent, ami az ellátáshoz szükséges volt. Még ceruzákat is tettem a szobákba, ha valamelyik írót ott szállná meg az ihlet. Az egyedüli dolog, amire nem gondoltam, az volt, hogy néhány városi író nem tudta magát megborotválni, ezért el kellett küldeni a kocsit borbély után.

Közben Jánosnak ki kellett küldenie a meghívókat, amiben jó barátja, Kuncz Aladár is segített, de azt is ki kellett találnia, hogy kiket lehet biztonságosan egy szobába tenni az írók közül. A nőknek nyilván külön szobákra volt szükségük. Szerencsére csak ketten voltak, és Karola, aki nem volt író, de nem maradhatott volna ki egy ilyen nagy rendezvényből. Egy kis raktárszobát választott ki magának, aminek viszont az elhelyezkedése nagyon megfelelt, mert a kapu mellett volt az ablaka, és csak ki kellett dugnia a fejét ahhoz, hogy megtudja, ki jön haza későn, és kivel!

Eljött a nagy nap, az írók megérkezésének a napja. A felvonóhídon vártuk az erdélyi írókat, hogy üdvözölhessük őket. Néhányan közülük úgy néztek ki, mint az éhenkórászok. Úgy döntöttünk, hogy a Helikon nevet adjuk a társaságnak. A délelőttök és a délutánok megbeszélésekkel és vitákkal teltek, az idő többi részét egymás megismerésével töltötték. Esténként folyt a szellemességi megmérettetés. János elemében érezte magát, ugyanakkor arra is odafigyelt, hogy segítsen nekem a nyelvi akadályok áthidalásában. 

Kuncz Aladár, aki sokat szenvedett a háborús évek alatt Noirmoutier-ban, ahova a franciák internálták, jól beszélt franciául, akárcsak gróf Bánffy Miklós. Ők is tolmácsoltak nekem, de három évbe telt, amíg igazán élvezni tudtam szellemeskedéseiket. Ám a székely dialektust sohasem értettem meg teljesen.”