A kék angyal
2012-07-27 12:24:19
- Erőss Attila
Marlene nemcsak igen tehetséges, de rendkívül szép és csinos is volt egészen időskoráig. A világhírnevet 1929-ben a Heinrich Mann regényéből forgatott A kék angyal című film címszerepe hozta meg számára.
Balázs Béla filmesztéta szerint „mindenki tudja és elismeri, hogy a filmművészet a nagy tömegek szellemére nagyobb befolyással van minden más művészetnél”. De ugyancsak tőle származik az a megállapítás is, hogy „ha valaki nem ismeri Beethoven vagy Michelangelo nevét, akkor kinézik a jó társaságból. De ha sejtelme sincs a filmművészetről és sohasem hallotta David Griffith vagy Asta Nielsen nevét, azért még elmehet művelt embernek a legmagasabb fokon.”
Gondolom, mindkét megállapítás napjainkban is érvényes, amikor a filmek ezrei özönlik el a világot, főleg a televízióban, de generációk nőttek fel, akik sohasem látták játszani – hogy csak két világhírű filmművésznőt említsek – Greta Garbót és Marlene Dietrichet, a XX. század filmjeinek legünnepeltebb sztárjait.
Tudjuk, hogy a filmkultúrával kezdődő vizuális kultúra a szépséget tömegélménnyé tette. Ezért érthetetlen, hogy az utóbbi negyed évszázadban ezt nem akarják tudomásul venni a filmkészítők a színészek kiválasztásánál, és nemcsak mindennapi, néha egyenesen antipatikus arcú és megjelenésű tucatszínészeket alkalmaznak filmjeikhez, mintegy annak igazolására, hogy ezek a figurák a mai világ „hősei”, és a szépségnek semmi köze a film sikeréhez. A tapasztalat ezzel szemben bebizonyította, hogy a természetes testi szépségnek a filmművészetben rendkívüli szerepe van. Csupán a sznoboknál észlelhető az a hiedelem, hogy az igazi művészethez a szépségnek semmi köze, hogy a testi szépség mellőzhető.
Újból csak Balázs Bélára kell hivatkoznom, aki a szakember határozottságával állítja, hogy „a film legnagyobb sztárjai – ha kiváló színészek voltak is – nem alakítóművészetüknek köszönhették népszerűségüket, hanem mert hatásukban testi megjelenésük dominált”.
Mindez maradéktalanul vonatkozik Marlene Dietrichre is, aki átélte az egész XX. századot.
1901. december 27-én született Berlinben. Apja, Louis Dietrich rendőrtiszt volt. Marlene gyerekkorát a szigorú porosz fegyelem határozta meg. Komoly zenei nevelést kapott, kiválóan hegedült. Érettségi után a berlini zeneakadémián folytatta tanulmányait, de egy makacs íngyulladás miatt le kellett mondania zenei karrierjéről. Ekkor iratkozott be Max Reinhard színiiskolájába, majd a berlini színházak művésznője lett. Itt fedezte fel későbbi férje, Rudolf Sieber filmproducer, akit élete végéig mindenkinél jobban szeretett. Házasságukból egyetlen gyermek született, akiből Amerikában ismert televíziós szakember lett Maria Riva néven.
Marlene nemcsak igen tehetséges, de rendkívül szép és csinos is volt egészen időskoráig. A világhírnevet 1929-ben a Heinrich Mann regényéből forgatott A kék angyal című film címszerepe hozta meg számára. „Tetőtől talpig áthat a szerelem, mert ez az én világom, és semmi más” – énekelte A kék angyalban, és így is élte életét a színpadon kívül is. Beleszeretett Josef von Sternbergbe, a film rendezőjébe, és kapcsolatuk hosszabbnak bizonyult, mint a házassága Sieberrel. De amikor együtt filmezett Gary Cooperrel a Marokkó című filmben, őt is meghódította. Mivel nem kívánt a náci Németországban maradni, Hollywoodba költözött, és 1939-ben felvette az amerikai állampolgárságot. A második világháború alatt közismert volt antifasiszta tevékenysége, amiért megkapta a Szabadságért érdemrendet, a legnagyobb, civil személynek adható amerikai katonai kitüntetést.
Szerelmi kapcsolatait sohasem titkolta. Köztük volt Erich Maria Remarque, a Nyugaton a helyzet változatlan híres írója, John Wayne filmszínész, Jean Gabin filmszínész, Joseph Kennedy, az USA angliai nagykövete, de még a leszbikus Mercedes de Acosta amerikai költőnő is. De őszinte barátság fűzte Ernest Hemingwayhez és George Bernard Shaw-hoz is.
Csodálatos asszonyhangja volt, amit egyetlen hódolója sem tudott elfeledni. Világszerte milliós tömegek rajongtak filmjeiért, és akit nem felednek el, az nem hal meg soha.
