Szüleim kávézása szertartásszerű volt. Megközelítette a koreográfia szigorú szabályait. A mozdulatok kimértségében benne rejlett a siker. Na meg a kávéban.
Szüleim kávézása szertartásszerű volt. Megközelítette a koreográfia szigorú szabályait. A mozdulatok kimértségében benne rejlett a siker. Na meg a kávéban.
Nem a reggeli kávéivásról vagy felhörpintésről papolok, világos?! Annak nincsen szakrális jellege, hanem csupa rutin, rohanás, rövidség. Még a délelőtti kávéfogyasztásra sem utalnék, ugyanis egyszer sem voltam jelen szüleim munkahelyén (iskola, egyetem, kórház), amikor megtörtént a tízórai kávézás. Úgy képzelem, hogy az valamikor a hatvanas években kezdődött, amikor a munkafegyelem már meglazult, és a dolgozóknak, a bérből és fizetésből élőknek megengedték, hogy felszusszanjanak. Midőn már szükségtelenné vált a reggeli torna vagy a kötelező Scânteia, Előre, Vörös Harsona közös felolvasása, a szakszervezeti/békeharc tízperce. Hagyták őket, hogy egyszerűen csevegjenek, elszívjanak egy-két rettenetesen büdös cigarettát és megbeszéljék a házi dolgokat. Anya az iskolából hozta haza a legjobb recepteket, amiket sebtében cédulákra, fecnikre, kitépett füzetlapokra írt fel. Ceruzával, töltőtollal. A forrást is megjelölte. Fürjes Anci, Pepi, Pálma néni, Nagy Magda.
Apa a kórház folyosóján szívta. Akkor még szabad volt ott is dohányozni. Kávét azonban nem ivott, inkább egy könyvbe beleolvasott. Előadását csiszolta. Kinézett a kórház kertjére, telefonhoz hívták (nagyon nem szerette), vagy a diákokkal beszélgetett. A tanítványok emlékeznek reájuk. Valahányszor más városba vetődöm ebben a kisebb-nagyobb Erdélyországban, mindig akad a hallgatóság közül valaki, aki odajön hozzám, hogy apa vagy anya tanította egykor. Bizonyára jó tanárok lehettek, mert úgy tűnik, érdemes reájuk emlékezni évtizedek múlva is. Vagy csak a különleges, német hangzású családnév felejthetetlen? Nem, nem hiszem, ennél többről van szó…
A délutáni kávézásokra utalok. Azokra a magyar gyártmányú alumínium kávéfőzőkre gondolok, a kis minipresszókra, ha jól tudom a típus (márka?) nevét. Kétszemélyes. Meg kellett tömni a tölcséres szűrőt. Jó szorosan, hogy átjárja a víztartályban fejlődő gőz. Rácsavartuk a gumigyűrűs, kicsorgó-csőrös fedőt. A tömítés hamar szétroncsolódott, ezért a kamrában mindig kellett tartalékolni kis átlátszó műanyag tasakban elegendő tömítőgyűrűt. Ennek beszerzése nem volt egyszerű. A Román Népköztársaságban, de még a Nagyonszocialista Románia Öntársaságban sem volt fontos ennek léte. Gyűrűt Pestről (a Magyar Népköztársaságból) kellett hozni, hozatni. Én pl. Pesten rendszeresen a Kossuth Lajos utcában (ötker) vásároltam be. Egyszer tanúja voltam, amikor a kereskedelmi tanuló leejtett egy raklapnyi üveges kávéfőzőt, olyan lombikosat, amely szemem láttára szilánkolódott szét. A főnök leordította szegény segéd fejét, akinek levonták a fizetéséből, a magaviseletéből, emberségéből.
Na már most a főzőmasinát nem szerszámozták föl elektromos forralóval, hanem azt a kályhára helyezték, a gázrózsa fölötti rácsra kerek szűkítőt is tettek, hogy a kis kávés gombamasina kényelmesen ráhelyezhető kegyen. Meggyújtották a rossz, többszöri próbálkozás után végre tüzet fogó gyufával a lángot, és anya áhítattal várta a kicsorranás felemelő pillanatát. A győzelmet. Majdnem olyan érzés volt mindig, mint amikor bejelentették, a háborúnak vége. Az a nap különben egybeesett az apám születésnapjával, ami 101 évvel ezelőtt történt. De mégsem a nagy októberi forradalomról emlékeztünk meg, ami ugyanabban az évben történt, mi valamiért makacsul csak az apa születésnapját ünnepeltük családilag. A másikat pedig az iskola, ui. elemista koromban ekkor adták ki az őszi kis szünidőt. Azért kicsi, mert csak rövid ideig tartott. (Úgy 1956-ig. Aztán harmadoltak. Tanévileg.)
A kávét jénai füles üvegpoharakba töltötték. Egy-két kockacukrot ugrattak bele gyöngéden. Sem tej, sem más kiegészítők nem kerültek hozzá. Míg behozta anya a nagyszobába, az egész lakást betöltötte a serkentő ital illata. A nyugatra tartó nap (az ország közönsége ellenben sehova sem tartott, kivéve a katasztrófát, maximum keletre húzott ideológice, majd dák önimádatba süllyedt) visszfényében a kerek fekete kávézóasztal mellé ültek vagy a kék huzatos Székely és Réti bútorgyár kombinált díványán elhelyezkedve lassan belekortyoltak a nedűbe.
Az első korty volt a legfontosabb. Apa olykor kivételes világnapokon tejszínhabot is kapott (ha felverhető volt, ha össze nem ment, ha egyáltalán kapni lehetett pult alatt, összeköttetésekkel), és ilyenkor odalépett az üveges tetejű fényképes íróasztalhoz, és kivett a bal oldali rekeszből egy szál Kentet, ami valahogy mindig volt. Forrása ismeretlen, holott senki sem volt közöttünk vámos, operáló főorvos, szülész-nőgyógyász, érettségielnök, üzletvezető, igazgató vagy más főeb.
Lassan, komótosan rágyújtott. Nem baj, ha harmincszor csattintott a vacak osztrák öngyújtóval (kovakövek, rettegjetek!), hosszan kifújta a füstöt, és belekóstolt a feketelevesbe, majd a közismert Ady-idézettel fokozta a pillanat ünnepélyességét, mondván: „Álmodik a nyomor…”
