2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kancatej

Mér’ búsul, apó?

Hogy mér’ élek...

Egyébre nem való. Kiültetik a pázsitos udvar egyik padjára, s vigyázzák, mert meg szokott lógni.

Akár ügyelik, akár nem, ő végtelen szalagon meséli kedves keserveit. Ott vérzik a fehéregyházi csatában, este még dalol a kereszt-

úri mulatságban, másnap a búni kaptatón, csatára készen kurjongat a fiatal harcosokkal, aztán zördül a törökbúzás, surrognak a dzsidák, sikítva jajgatnak a honvédek. 

A tolvaj anyátok!, ezt nagy kedvvel ismételgeti, és nem akarja, nem akarja, nem akarja abbahagyni.

Elég immár, papó.

Aztán mindjárt: a galíciai fronton. A nagy lembergi csatában. Megsebesül. Háromszor kergetik a golyók elé, hajtják fel a dombra, hullnak, mint a legyek, az utolsó bakáig. Szerencséje van, könyöklövést kap. 

Ábtréten!

Számára véget ér az első világháború.


A szerencse nem hagyja el. Kulákká teszik, a többi gazdát kényszermunka várja – őt rokkantsága „védi” a robottól. 

Tovább is úgy fordul az élete, hogy amikor kirámolják a padlást, és ráfogják a puskát, az ócska ZB csütörtököt szkázál.

Mérgében az idült milicista lerántja a létráról.

A kórház „felmenti” a további zaklatások alól. Aláír a téesznek.

Sérült gerinccel tengeti életét.

Végül a szirupos monopolt szopogató boltbéli vének fogatlan falkája is magára hagyja.

Mindenki tép a temetőbe. 


Itt se jobb.

Lehet érezni persze. 

Nem kell senkinek.

Nem áll be a szája. 

Mindig mond, mond, mond.

Ezt-azt tőle is el lehet hinni, de ha megindul a regényfolyam, a történés kanyarjai félresodorják a hallgatót. 

Akkor mondják rá: hazug.

Pedig csak ott né, fabulál.


Főleg a kancatejet nem bírják. Az ápolók már farolnak a levegőre, ha szóba hozza.

Mindig divatban a háború. A kis kölykök oltatlan mészből fabrikálnak „robbanóanyagot”, orvosságosüvegbe eregetik, kevés vizet rá, majd – száraz kukoricaszár virág alatti részéből kimetszett „dugóval” elzárva – kissé felrázzák, és a célpont közelébe helyezve várják a hatást. Csakhogy az ő privát ellensége ott pöffeszkedik az udvaron.

Olyan agilis, mindig földrengést érez. Az összeférhetetlen, karmolós, csipkedős piros kakas.

Ismét tovaugrik.

Az önhitt üvegcse pedig időzítettnek képzeli magát, a feszítő belső kényszernek nem s nem, nem enged.

Holott a szomszéd fiúk üvegcséi már mind szétköpködték hangyaölő madártejüket. A robbanás hangját saját szájúlag bummbummozzák a pöttöm vitézek.

Bosszúsan, mégis műértő képpel hajol a maga kézműves eszköze fölé, a fura meddőség okát keresendő. 

És abban a pillanatban!... 


De már ezt senki sem kajálja be. A második rész (secondo tempo) közönség nélkül pereg. Egyedül a piros szalagos, szalmakalapos Klárika kisasszony lesi mohón a szembeni padról.

Délcegen csügg az öreg meséjén, erős a gyanúja: férjhez megy ehhez az intézeti Homéroszhoz – mert ez még él, és csak félig világtalan.

Egyelőre. 

Az ápolók kelletlenül elpöccentik a kvietált markotányos nénit. 


Összefut a rokonság, hogy megmentsék a kisgyereket, akinek a felfröccsenő forró mészlétől elvész a szeme világa. 

Nyöszörög, sikoltozik, mintha nyúznák, szegénykém...

A szomszédban kiscsikó szopik. Nosza, fejnek tejet a kancától. Naponta háromszor csepegtetnek a szemébe.

Később kevesebbet sír, beválik a gyógymód. 

Nem emlékszik, mikor tért vissza a látása.

A kórismét megtanulja: krónikus conjunctivitis (idült kötőhártya-gyulladás); ami nem múlik el soha. 

Nem, nem, soha. 


Mindenütt és mindenkinek 

magyarázza. De már baka korá-

ban, az első lőgyakorlatkor sem hisznek neki. Büntetésből erőltetett menetben kísérik vissza a lőtérről, a többi szerencsétlen pancserral – akik szintén csak a levegőt találták el. 

Mokány szemű esőben, térdig latyakban, tizenkét kilométeren, a poloskadús kaszárnyáig... 


Tudjuk, tudjuk, elég a dumából – na fel, aztán séta, öreg. 

Semmi rimánkodás.

Itt a gondozottakért épp eleget imádkozunk. Nem mi, naná. A pap bácsi meg az apáca néni. Magáért is – mert maga, míg jól ment a dolga, nem imára pazarolta a drága időt –, hanem hogy a Jóisten valamiképp járná ki a mennyei hivatalnál, hogy minden szenvedő kapjon ábszolút amnesztiát – mindenfajta kínra és gyötrelemre. 

Na de a Jóistennel nem megy a csűrés-csavarás.

Hogy maga minden nap itt haldoklik nekünk. Hiszen rosszabb a madárijesztőnél. Elriasztja a látogatóba érkező – reményteli – pacienseket! Hát nagy túrót, nehogy má’ maga volna az a kimondott turisztikai látványosság.

Fájront, öreg.


Kancatej... Kancatejet... 

Csepegtessetek...

Suhogás támad. Mindjárt, súgja valaki.

Női angyal, érezni melle remegését.

Alig érinti, ő máris próbálja legényesen kihúzni magát. 

Az angyal finoman arcon cirógatja.

Na? Milyen a világ?

Ó, gyönyörű...

Látok, sóhajtja boldogan. 


Az ápolók gyanút fogva közelednek. A furcsa pár – az öreg és a fehér ruhás izé – háborítatlanul sétál el, a kijárat irányába. 

A köpenyesek gyorsítanak. Mire elérnék, a szökevények már a kapunál járnak.

A mindig mord kapus útjukat állva idegesen hadonászik.

Simán föléje lebbenve tök lezserül hagyják el az otthon területét.


A drabális őrzőpár hüledezve szemléli a jelenséget. Csak kép, cseplines. 

A habzó szájú kapus dühösen földhöz csapja, majd gyorsan fölragadja, s megint supp!, csak úgy porzik – sötétkék tányérsapkáját. 

Szökevényék divatos Barbie-rózsa derűfelhőben szállnak tova.

Ekkor mintha valami megszólalna. (Nem biztos, hogy a némafilm muzsikája.)


Az egyik smasszer a kivizsgáláson azzal toldotta meg a sztorit, hogy „azok” úgy mentek át mindenen, mint kutyán a savó. 

A bizottság savanyúan ingatta mind a három fejét.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató