Kámpec evolúció
2024-06-28 09:00:00
- Bölöni Domokos
Nem támaszthatsz különleges igényeket, harsogja a telefonba. Végül olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenekké váltunk.
Nincs fejlődés, kámpec evolúció.
Nem hallottam jól, vagy nem értettem, vagy egyik is, a másik is. Fáradt vagyok, mondom. Intek a feleségemnek, beszélgessen csak.
Tenyérbemászó a hangja. A „hatvanéves találkozó” előtt cirka három héttel kezdődtek a hívások. Kaptunk-e meghívót? Ott leszünk-e? Egyáltalán, milyen ez a hatvanéves izé. Mert ő most jön először, mindig annyira elfoglalt. Mert ő világjáró, világélő, sőt kozmikus csavargó. I ták dálse, de oroszul sem tud, csak mond ilyeneket.
Voltaképp nem is emlékszem rá, pedig, mint erősíti, padtársak (is!) voltunk. Amíg valamiért ki nem rúgták. Bágpicsorú, a kirúgásáról nuku, a magaméra is csak halványan.
Hiába erősködött, a feleségem végül diszkréten megjegyezte, hallod-e, az a helyzet, hogy az uramnak egy kis baj van a memoárjával.
Már miszter felcheimertet, a nátó főtitkárát is folyton összetéveszti miszter parkinsóval, az elnökkel, tudod, aki minden második nap vagy elesik, vagy bakizik; csak az uram sokkal diszkrétebb.
Ja, halljuk a tétovát. Ja, akkor más. És két napig nyugton maradhatunk.
De aztán újrakezdi. Kérlek, hangosítsd ki, utasít egy kései órán, épp Európa-bajnoki mérkőzést nézünk. Hangosítsd ki, hogy a feleséged is... Halló! A feleséged szintén osztálytárs? Mi a neve?
Kihangosítottuk, szól bele a nejem. És nem voltam osztálytársatok, öt évvel vagyok fiatalabb. De nem a ti sulitokba jártam, én udvarhelyi vagyok.
Egon gondolkodóba esett. Magam is, hiszen Egon nevű padtársam, de még iskolatársam sem volt soha. Igaz, hogy évet ismételtem, kétszer, na jó, egyet halasztva, s egy másikat nem akarva, de akkor is.
Szóval ez az Egon...
Nem kekeckedünk, ígérjük: ott leszünk. A hatvanévesen.
Nyugodtan nézhetjük tovább szappanoperáinkat, a meccseinket, mindent.
Aztán egyszer hirtelen ismét ránk csenget. Úgy tűnik, csak tíz után szakíthat időt magának, kizárólag kései órán.
A filmbéli ordas gyilkosság kellős közepén.
Az ilyen csiszlikségre nem igazán vagyok vevő. Némileg meg is orrolok. Nejem azonmód szitává durrantaná a gazembert.
Hát megvolt, újságolja derűsen. És nem jöttetek el!...
Ja, nem, nem jöhettünk, dadogom.
Feleségem: Nem jöhettünk, mert... Mert tudod, baj van a szemünkkel.
Magához ragadja a napilapot, szembeötlik egy reklám. Nem tudtunk választani, ezért kétszer is el kellett mennünk vizsgálatra.
Nem képviselőt, dehogy. Lencsét nem tudtunk választani.
Lencse nem volt a menüben, pontosít Egon.
Feleségem zavartalanul folytatja. Nem tudtunk dönteni, hogy monofokális, bifokális vagy progresszív lencsét válasszunk, mert akkora a választék, tudod. Tükröződésmentesítő lencsék, antisztatikus, keménységi réteggel, aztán vízhatlan réteggel és UV-szűrő réteggel ellátott lencsék.
Ne mondd, álmélkodik Egon.
Oké, így örök társam. És vannak lencsék speciális szűrővel ellátva, számítógéphez. Ezt tudtad, kérlek?
Egon nem tudta. Azt sem, hogy mi az a heliomatikus lencse. Viszont azt már megérti, mi a kockázata, ha az ember vékonyabb lencsét választ, magas törésmutatóval.
Őt is verték már pofán.
El akarom mesélni a sztorit, erősködik. A kihangosított telefon egy ideig bírja, aztán elhalkul.
Nézhetjük tovább a bunyót.
Reklámszünetkor némítunk, visszatérünk Egonhoz.
Aki épp ott tart, hogy alig páran jelentek meg a hatvanadikon, s azok sem lehetnek osztálytársak, mert ő például senkit sem ismert fel.
Jópofáskodik, pedig csak pikírt.
Napirend előtt szólalt fel három özvegy. Töviről hegyire adták elő, avec des détails de luxe (értelmezésünkben: lukszusos amönuntyéval) a szerelem, a szaporodás, végül a betegség (közös) történetét, az exitussal és, na ja, natürlich, a temetéssel komasszálva.
Aztán volt egy vagy két vagy két és fél olyan személy, akik nem tartottak ki az érettségiig, egyikük csak a kicsengetésen, a másik viszont még ott volt a banketten, utána nyoma veszett (disszidált), és hirtelen az idegenlégióban találta magát.
Ezt még kibírjuk, én is voltam egyszer péhoward, mondom Egonnak, de nem reagál, hanem, mint Háry, a meséjét tovább is folytatná.
Végre lejár a reklám, vissza a mozinkba.
Közben belehallgat kedves társam a telefonba, és mond is ezt-azt Egonnak, aki ettől még inkább tüzet fog, s a továbbiakra nézvést némi pikantériát helyez kilátásba.
Most azonban tartsunk, dörmögi, kis pauzát. Utána ismét rá figyeljünk!
Megérdeklődi, van-e internetes lehetőségünk néhány fotó fogadására. Bemondunk valami hátétépé kukac pondró-t, nem győzi jegyezni a sok egyet-mást.
Véget ér a szűzpanc, lejár az „epizód”, feszt kontrázzák a heppit, nincs boldogság (nem is lesz soha?), bősz rutinnal csepüljük kedvenc elvetemültjeinket.
Dangubázunk kicsidég ágyba bújás előtt, közben rutinosan, jámbor tikkadásos közjátékkal lenyeljük gyógyszereinket (fél nyugdíj/fél marék bogyó neki, másik fél ny./fél marék ide, testvériesen, ti. a férj „jogán” eggyel több nekem).
Kivisszük a telefont az előszobába. A nap utolsó művelete, szertartás.
Koala macisan szenderegek már, mikor ismét megcsörren, hosszan, idegesítőn, botrányosan; hadd hallja a lépcsőház.
Katonásan, ellentmondást nem tűrve folytatja beszámolóját Egon.
Ki vagytok hangosítva? Bomba hírem van!
Képzeljétek, találtam egy nőt, akit el fogok venni feleségül! Várjatok csak egy kicsit, mindjárt átdobom.
Várunk, de nem nézünk meg semmit.
S megint jelentkezik. És attól kezdve pontos jellemzését kapjuk az új nőnek, aki szintén eltemette az urát, aki szintén légiós volt, de lelőtték, és nincs senkije, illetve most már van neki is egy Egonja, aminthogy Egonnak is keletkezett egy Izoldája.
Itt elaludtam. Feleségem egy ideig még az előszobában maradt a falon csüngő készülék előtt, nagyokat ásítva. Sajnált belerondítani a boldog szerelmes kiszínezett eufóriájába, hadd zengje, ha ez elégíti ki.
(Prosztatája állapotáról korábban már leadta a kórismét...)
Arra riadok, hogy Egon kitartóan érdeklődik. Helló, ott vagytok-e még? Helló, helló!...
Feleségem fátyolos hangon válaszol. Igen, itt vagyunk...
Csak én vagyok itt, mert a te kedves padtársad...
És szipog.
Felülök az ágyban.
Jaj, Egon, jaj. A kedves barátod, két perccel ezelőtt...
Szomorán szirénáz odakint a mentő...
Nem, sajnos, már nem lehet... Jaj, csendesen elaludt szegény, egyáltalán nem szenvedett...
Kivár, míg Egonban megköt a beton.
Aztán visszateszi a kagylót a falra.
Odacsoszog hozzám.
Nyugodjál békében, dorombolja kedves altján, s kacsint, boszorkás bájjal.
Ad egy halk puszit.
És hát ez a napunk is jól végződik.
