A kalandor
2014-10-28 16:17:23
- Nagy Székely Ildikó
Imolára valahogy mindig jól illettek az álmok. Pasztellszínű selyemblúzként simultak rá vagy meleg sálként védelmezték, máskor meg szinte észrevétlenül lengték körül, mintha láthatatlan ujjak kötötték, szőtték, rajzolták volna, éppen az ő méretére és szükségletére valamennyit.
Imolára valahogy mindig jól illettek az álmok. Pasztellszínű selyemblúzként simultak rá vagy meleg sálként védelmezték, máskor meg szinte észrevétlenül lengték körül, mintha láthatatlan ujjak kötötték, szőtték, rajzolták volna, éppen az ő méretére és szükségletére valamennyit. Ha néha úgy is érezte, hogy lehullnak róla, ez sohasem következett be igazán. Története is ezt bizonyítja, amelyet kérésemre telefonon mesélt el.
– Tizenhárom éves koromban már tudtam, hogy pedagógus leszek. Mindig is elbűvöltek a gyerekek, nagyon szerettem a közelükben lenni, így tanítónőnek készültem. A marosvásárhelyi Pedagógiai Líceum elvégzése után mégsem mentem kisdiákok közé. A kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem Bölcsészkarára, magyar nyelv és irodalom – magyar néprajz szakra felvételiztem. Az egyetemi évek után, 2007-ben már nagyon vágytam arra, hogy gyakoroljam a tizenévesen választott hivatást, de közben nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mégsem kellene veszni hagyni a Kolozsváron szerzett tudást, így eldöntöttem, hogy magyar szakos tanár leszek. Közben elkezdtem a mesterképzőt, egy kereskedelmi rádiónál pedig a műsorvezetői munkába is belekóstoltam. Jól éreztem ott magam, minden szempontból egy hullámhosszon voltam a kis csapattal, és ezt nagyon élveztem. Egy éven át nyelvművelő és gyerekműsort vezettem, a tanításról azonban nem tudtam lemondani, így, amikor meghirdették a tanári állásokat, jelentkeztem. Egy mezőségi faluba kerültem.
– Milyen volt ott a kezdeti időszak?
– Kalandos, elmesélem. Az iskolát éppen tatarozták akkoriban. Az első gyűlést az udvaron tartottuk, a padokon. Szeptembertől januárig különböző helyeken zajlottak a tanórák, a kultúrotthonban – az egyik osztály a színpadon, a másik a nagyteremben –, illetve régi házakban, amelyeket a szülők bocsátottak a rendelkezésünkre. Időnként egerek szaladgáltak körülöttünk, hideg volt. A gyerekek otthonról hozták a tűzifát. Éjjelente azt álmodtam, hogy rendes táblára írok. A következő év elején aztán valóra is váltak az álmaim. Egy vadonatúj tanintézet várt ránk, amelyet a városból érkező vendégek is mindig megcsodáltak.
– Hogy viszonyultak hozzád a gyerekek és a kollégák?
– A tanártársak örültek, hogy végre egy szakképzett pedagógus érkezett közéjük. A diákok is jól fogadtak, gondolom, a legtöbb pályakezdő fiatalhoz így viszonyulnak a gyerekek. Két osztályban a fiúkkal voltak gondok, nagyon nehéz volt fegyelmet tartani, de aztán összeszoktunk, megismertük, elfogadtuk egymás stílusát.
– Milyen volt a tanítványaid tudásszintje?
– A helyesírással volt a legtöbb probléma, elképesztő nyelvtani hibákkal találkoztam. Volt olyan tanuló, aki ötödikben még nem tudott írni, olvasni, de ügyes, szorgalmas diákjaim is akadtak, közülük egyesek már egyetemisták.
– Nem volt fárasztó az ingázás?
– De, az volt a legmegerőltetőbb. Mindennap háromnegyed hatkor keltem, az iskoláig másfél órát utaztam. Az első adandó alkalommal meg is próbáltam közelebb kerülni Vásárhelyhez.
– Mikor került erre sor?
– 2010-ben. Az a változások éve volt. Akkor mentem férjhez, változtattam lakhelyet, és akkor tettem le a véglegesítő vizsgát. Egy Maros menti kis faluba kerültem, húsz percre a várostól.
– Ott jobban szeretted?
– Első perctől láttam, hogy mások, nyitottabbak az emberek. Egy néptáncos gyökerekkel rendelkező faluban, ahol az iskolában tánccsoport működik, és a gyerekek különféle rendezvényeken lépnek fel, turnékra járnak, folyamatosan tágul a látókör, kicsik, nagyok egyaránt fogékonyabbak az újra. Egyébként a diákok tudásszintje is jobb. Igaz, nem olyan szép az iskola, mint a korábbi helyemen, de bizonyára itt is eljön a felújítás ideje.
– Összevont osztályokban is tanítasz?
– Igen, zenét. Ez számomra egy külön kihívás. A főtantárgyakat szerencsére nem oktathatjuk összevonva, így a magyarórákat mindig csak egy osztálynak tartom.
– Közben ledoktoráltál.
– Amikor lejárt a véglegesítő vizsga, megfogadtam, hogy nem kezdek neki semmilyen új tanulási folyamatnak. Aztán egy hét múlva kaptam egy levelet a mesteri dolgozatomat vezető tanártól, aki egy doktori iskolát ajánlott a figyelmembe. Megbeszéltük a dolgot a párommal, és úgy döntöttünk, hogy nem szabad kihagyni ezt a lehetőséget. Három évig voltam doktorandusz, egy évig bizonyos időközönként Kolozsvárra jártam, a második évben kétszer három hónapig ösztöndíjas diákként Budapesten gyűjtöttem az anyagot a dolgozatomhoz, amelyet a harmadik évben írtam meg. A tavaly októberben védtem meg, most zajlik az elismertetése.
– Mi volt a dolgozat címe?
– Lokális történelem mint narratív identitás, Bernády kultusza Marosvásárhelyen.
– Ezek után nem vágysz arra, hogy középiskolában vagy egyetemen taníts?
– Mindenre nyitott vagyok. Tudom, hogy olyan nyugodt életem, amilyen ebben a falucskában van, sehol máshol nem lesz, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem sokáig bírom egy helyen. Nem szoktam előre tervezni, a kíváncsiság hajt mindig tovább. Sokan megkérdezték tőlem, hogy mi az, ami a tanügyben tart, hiszen nap mint nap annyi akadályba ütközöm, rengeteg a papírmunka, gyakran tervezési problémák merülnek fel. Engem a gyermekek visszajelzései kárpótolnak mindenért, illetve az, hogy itt lehetőségem van magyarázatot keresni és találni a lélekmozgások miértjeire.
