A kadétiskola tiszti karának „veszelárja”

Édesapám arcát boldog ragyogás öntötte el, amikor a katonaévekről mesélt.

Keresztes Gyula és Sebestyén Mihály írásait olvasva a kadétiskoláról eszembe jutottak gyermekkorom legélvezetesebb katona- és háborús történetei, amelyeket édesapám és a szomszédok meséltek el a hosszú, téli estéken.

A fásládát már nappal megtöltöttem, nehogy lemaradjak valamelyik eseményről. Édesapám arcát boldog ragyogás öntötte el, amikor a katonaévekről mesélt.

Hogy miként tölti egy földműves paraszt szolgalegény katonaságát egy ilyen elit intézetnél, azt mesélem el. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy édesapám már kisgyermek korától, háromévesen négy testvérével hadiárva maradt, az első világháborúban veszítette el szüleit.

Miután megkapta a katonai behívó levelet, egy nagy „kufferrel” jelentkezett a sorozóközpontnál. Akkor is úgy volt, hogy a magyar legényeket minél távolabbra vitték szülőföldjüktől. A kiosztott útravaló mennyisége igazolta a távolságot. Kinek egy fél komisz kenyér, kinek egy egész járt. Édesapámnak nem adtak semmit. A sorozótiszt azt kiáltotta, hogy aki nem kapott útravalót, az Vásárhelyen marad. Utólag derült ki, hogy a gazdája 500 lejjel lefizette a parancsnokot. (Abban az időben az nagy pénz volt!)

Kiosztották a katonaruhát, mindenki egyformán nézett ki, de a viselkedésükön meglátszott, kinek volt gyermekszobája.

A szolgalegény az istállóban aludt az állatokkal, nem volt, aki illemre tanítsa. Mindent hamar megtanult, de azért maradt „soldat veselar”.

Mesélte, hogy az első pofont a kadétiskola tisztjétől kapta azért, mert nem volt megnyiratkozva, de a pofon jobb volt, mint gyufaszállal felmérni a „dormitort”. Nem csak azt ellenőrizték, hogy ki nyiratkozott, hanem azt is, hogy ki borotválkozott. Akkor rend volt minden szinten, az épületben is, olyan, mint a patikában! A lőtéren 1936-ban azt tanították: lőj oda, ahol csillog, mert az az ellenség szeme!

Édesapámnak arról nem volt tudomása, hogy a kadétiskola a magyar világban a Csaba királyfi nevet is viselte. Ezt én mondtam el neki.

Török Sándor, Marosvásárhely