Aki sokat markol, keveset fog. Ezt a bőrén tanulta meg a haza leköszönő elnöke, aki kétszer szerzett kisebb rosszként államelnöki mandátumot, és tíz év után úgy fog leköszönni a posztról, hogy egyvalamiben alkotott maradandót: hajbókolásban a nemzetközi porondon. Annak idején a jól végzett munka jeligéjével kampányolt az elnöki székért, és meg kell hagyni, a semmittevést annyira jól gyakorolta, hogy a jámbor szobanövény, a fikusz lett a hívójele. Miután harmadszor az elnöki székre már nem jelentkezhetett, nagy ambíció fogant meg benne, önjelölte magát az észak-atlanti szövetség főtitkári tisztjére. És ha jól végzett munkát sokat nem láthattunk tőle elnöki évei alatt, ebben az ügyben megmutatta, hogy bukni, azt stílusosan tud. Ez is valami.
Ama bizonyos főtitkári székért nem volt nagy verseny. Ebben a játszmában az amerikaiak szava dönt, és a tengerentúlon nem ájultak el elnökünk jelentkezésétől. A jenkik első perctől világossá tették, hogy a leköszönő holland kormányfőt favorizálják erre a posztra, ahol a jó diplomáciai készség fontos. A leendő főtitkár pedig a nem könnyű terepnek számító holland politikában négyszer alakított kormányt különböző koalíciós felállásokban, a tárgyalóképességéről és a botrányos ügyek megoldásában mutatott rutinjáról mindent elmond, hogy a politikai elemzők a teflonember becenevet akasztották rá.
Nem kellett sok fantázia belátni, hogy egy ilyen riválissal öngyilkosság ringbe lépni, de elnökünk kitartóan hitt magában. Kezdetben még úgy tűnt, támogatói is vannak, mert a profik az ilyen helyzeteket arra szokták kihasználni, hogy saját országuk érdekeiért kérjenek valamit cserébe a tárgyalási folyamatban. Mindeközben az amerikaiak még a fafejűeknek is érthetően tették világossá a dolgok állását, amikor elnökünket tárgyalni hívták, és pont a látogatása alatt erősítették meg a holland jelölt támogatását, miközben elnökünknek egy baráti hajrát sem mondtak. Ehelyett arra utasították, hogy a haza egyetlen működőképes légvédelmi rakétarendszerét adja át az erre kétségkívül igencsak rászoruló ukránoknak. Noha az itthoni vezérkar és a szakértők egyhangúlag érveltek a rendszer átadása ellen – más országok elutasították a hasonló amerikai felkérést, mert támogatják ugyan az ukránokat, de azért a saját légterük és állampolgáraik biztonságára is adnak –, elnökünk, mesteri szinten űzve a hajbókolást, végrehajtotta az amerikai utasítást, és bejelentette a csak az ő képzeletében létező, főtitkári székért zajló versenyből való kiszállását is. Addigra, mivel már mindenki megkapta, amit akart közben, látszólagos támogatói is magára hagyták.
Egyébként, hogy az említett székhez szükséges diplomáciai érzékkel mennyire párhuzamos, elnökünk azzal mutatta meg, hogy időközben el sem ment az ukrajnai háborúval kapcsolatos svájci békecsúcsra. Pedig utazni is szeret, és éppen rá is ért volna, mert máshova sem ment, jólnevelt fikusz módjára otthon hűsölt a nyári melegben. Hogy legyen hab is a tortán, a főtitkári székért vívott szélmalomharcában sikeresen lemaradt az uniós csúcspozíciókért folyó helyezkedésről is, noha ott sem valószínű, hogy osztottak volna lapot neki. De ha már bukás, legalább legyen méretes.
