2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hosszú évtizedek után ismét rárúgta az ajtót Európára a háború. A háború, amely ezúttal nem összedőlt világrendek romjain burjánzott el, mert a különböző népességek új államot akartak maguknak teremteni, hanem úgy indult, mint a legutóbbi nagy világégés: területfoglalási szándékkal. Mindannyian azt hittük: napjainkban ez teljességgel elképzelhetetlen! Szürreális. Elképesztő. Ki gondolta volna, hogy a huszonegyedik században, a világ egyik legcivilizáltabb kontinensén, az internet és a közösségi média korában, a már csak frontról nem kis szerencsével hazatért nagyapák és dédnagyapák történeteiből ismert vérgőzös évtizedeket, a békében telt új aranykort (a kontinens nyugati) és hazudott aranykort (a kontinens keleti felében), a fogyasztói társadalom és vélt vagy valós demokrácia korát, amelyben a tagadhatatlanul létező szegénység felszámolása mellett az egyetlen, igazi feladatot a minél jobb életkörülmények megvalósítása, a boldogság és jólét megteremtése képezi, egy új, véres, civilek pusztulását is okozó háború kövesse majd, ráadásul épp itt, a szomszédban? Hogy azok, akik a minap azért dolgoztak, hogy nagyobb lakásba költözhessenek, tandíjat fizethessenek, rendben legyenek a számláikkal, kölcsöneikkel, vehessenek maguknak egy új motort, autót, vagy végre legyen egy saját kis házuk, kerttel és medencével az udvaron, ahova meghívhatják grillezni a családot, most mindenüket hátrahagyva meneküljenek a bizonytalanba, pincékbe húzódva próbálják meg kivárni a végét, vagy éppen fegyvert ragadva, katonai képzettség nélkül, de valami megmagyarázhatatlan erőtől hajtva próbálják megvédeni azt, ami az övék, miközben tudják: ha profi katonákkal kerülnek szembe, akkor az életük bizonyosan véget ér.

Nem elemezzük ezt a háborút, úgyis megteszik helyettünk nagyon sokan a média és közösségi média felületein, hozzáértők és kontárok egyaránt. A geopolitika mindent felülír, Oroszország fenyegetve érzi magát a NATO folyamatos közeledésétől, és az ukrán kormányok sem bántak kesztyűs kézzel az országban élő kisebbségekkel – közöttük az orosszal, a magyarral és a románnal sem. Ugyanakkor abban is legtöbb esetben megvan az egyetértés, hogy lett légyen bármi is az ok, az orosz (re)akció túlment azon a bizonyos határon, és amint azt a világ nyugati feléhez és érdekszférájához tartozó országok példátlanul gyors összefogása mutatja, nem lehet már a múltban élni – lehetsz te bármekkora nagyhatalom, 1939 óta nem kezdhetsz invazív háborút Európában, a civilizáció bölcsőjében. Illetve kezdhetsz, de ez lesz az eredménye: nemcsak a politikai szereplők klubja, hanem a civil lakosság is összefog ellened, már nem élünk a kőkorban, sem a propagandalapok korában, amikor minden német elhitte, hogy az összes orosz gazember, és fordítva. A közösségi média korában már nem lehet ilyen szinten befolyásolni a kritikus tömeget – bármekkora mennyiségű és minőségű álhírgyártás mellett sem, mert nem mindenki hülye.

Egy dolgot azonban tudunk: rengetegen érkeztek és érkeznek az Ukrajnával szomszédos országok határátkelőire, legtöbben nők és gyerekek. Hátitáskákkal, babakocsival. Megható az a szeretet és civil összefogás, ahogyan fogadják őket mind  Máramarosszigeten, mind Magyarországon és Lengyelországban, hiszen mindannyian tudjuk, ők valóban menekülnek. Hálásak és félnek. Aggódnak az otthon maradt férjekért, apáikért, gyermekeikért, testéreikért. Az életük romokban hever. Nem tudják, hogyan tovább. És mi sem tudjuk, hogyan tovább. Nem tudjuk megvigasztalni őket. Ha pár száz kilométerrel arrébb születtünk volna, mi lennénk ők. És miközben élőben zajlik előttünk a történelem, elkap egy, a születésünk előtti időkből visszamaradó déjà-vu érzés: hogy a mi nagyszüleink, dédnagyszüleink is ugyanígy menekültek egykor, mert valaki úgy gondolta, hogy neki valami kijár, csak őket éppen nem vették a kamerák, nem adhatták ki fájdalmukat a világnak, nem kérhettek segítséget senkitől, és egy idő után már nem volt hova menekülniük, mert az egész kontinens lángokban állt. Most véget ért a 83 évig tartó nagyszünet.

1939-ben a Harley-Davidson varsói márkakereskedésének egyik menedzsere fogta a családját, kisgyermekét, otthagyta szép kertvárosi házát, bepakolt a Fordba, és mindenét hátrahagyva menekülni próbált valahová. Csak az számított, hogy biztonságban legyenek a szerettei. Valószínűleg nem sikerült neki, ezért fegyvert ragadott, hogy megvédje őket. További sorsuk ismeretlen.

2022-ben a Harley-Davidson kijevi márkakereskedésének egyik menedzsere fogja a családját, kisgyermekét, otthagyja szép kertvárosi házát, bepakol a Fordba, és mindenét hátrahagyva menekülni próbál valahová. Csak az számít, hogy biztonságban legyenek a szerettei. Valószínűleg nem sikerül neki, ezért fegyvert ragad, hogy megvédje őket. További sorsuk ismeretlen.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató