2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Alapige: Lk 24, 13–35.

És ímé azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira vala, melynek neve vala Emmaus. És beszélgetének magok közt mindazokról, amik történtek. És lőn, hogy amint beszélgetének és egymástól kérdezősködének, maga Jézus hozzájok menvén, velök együtt megy vala az úton. De az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék. Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban? És miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben, és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon? És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: Amelyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt: És mi módon adák őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszíték őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izráelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek. Hanem valami közülünk való asszonyok is megdöbbentettek minket, kik jó reggel a sírnál valának; És mikor nem találták az ő testét, hazajöttek, mondván, hogy angyalok jelenését is látták, kik azt mondják, hogy ő él. És azok közül némelyek, kik velünk valának, elmenének a sírhoz, és úgy találák, amint az asszonyok is mondták; őt pedig nem látták. És ő monda nékik: Ó, balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, amik őfelőle megírattak. Elközelítének pedig a faluhoz, amelybe mennek vala; és ő úgy tőn, mintha továbbmenne. De kényszeríték őt, mondván: Maradj velünk: mert immár beestvéledik, és a nap lehanyatlott! Beméne azért, hogy velök maradjon. És lőn, mikor leült velök, a kenyeret vévén, megáldá, és megszegvén, nékik adá. És megnyilatkozának az ő szemeik, és megismerék őt; de ő eltűnt előlük. És mondának egymásnak: Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mibennünk, mikor nékünk szóla az úton, és mikor magyarázá nékünk az Írásokat? És felkelvén azon órában, visszatérének Jeruzsálembe, és egybegyűlve találák a tizenegyet és azokat, akik velök valának, kik ezt mondják vala: Feltámadott az Úr bizonnyal, és megjelent Simonnak! És ezek is elbeszélék, mi történt az úton, és miképpen ismerték meg ők a kenyér megszegéséről.


Kedves testvéreim! Úgy kezdődik ez a felolvasott ige (amely folytatása az istentisztelet elején lekcióként felolvasott igének), hogy a tanítványok közül ketten mennek vala egy faluba, mely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira, körülbelül két és fél óra járásnyira volt. A falu neve Emmaus. Ezek a tanítványok ugyanazon a napon indultak Emmausba, amikor feltámadt az Úr Jézus. Mehettek volna boldogan, szívükben az örömhírrel, hogy van élet, hogy nem végleges a hazug főpapok szava, az emberi gyűlölet, a halál a földön, mert sokkal erősebb az Isten szeretete, aki kezében tart mindent ezen a földön. De ők rettegve menekültek Jeruzsálemből, mit sem tudva az Úr Jézus feltámadásáról. Azon a napon, amelyet most ünnepelünk, amelyet ünnepel az egész keresztyén világ, ők szomorúan, összetörten, kétségbeesve mentek hazafelé az úton, a lemondás és a reménytelenség útján. Vajon nem így teszünk-e mi is sokszor? Bizony igen, és sokszor. Pedig Isten a közelünkben van, és ha meglátnánk az ő jóságát, hatalmát, az eljövendő napok örömét, az örök élet bizonyosságát, akkor egészen másképpen mennénk az életutunkon. De nem látjuk, s ezért kihull szívünkből az öröm, megyünk keserűen, bánatosan, lemondóan, összetörten. A tanítványok ketten mentek, ez is nagy ajándék az életben, mert akik még ketten mennek, akiknek él a társuk, vagy akiknek él egy jó barátjuk, az nagy ajándék. Ha így van, köszönd meg Istennek, és legyél érte nagyon hálás, mert olyan nehéz egyedül menni. A tanítványok ketten mentek, de szívükben bánat és félelem lakozott, s csak e kettőt cserélgették.

Nem elég ketten menni! Ma sem elég, testvéreim. Kell egy harmadik, kell a feltámadt Jézus, aki odaáll a ketten menők mellé, és odaáll az egyedül menők mellé, s el lehet mondani neki gondot, bánatot, félelmet, bűnt, nyomorúságot, és ő meghallgat és megsegít.

Ennek a húsvéti textusnak az első üzenete, hogy ketten menni nagyon jó és nagyon szép, de ketten menni Jézus nélkül nem elég! Azon a napon, amikor mindenkinek örülnie kellett volna, ők ketten búslakodtak az úton. Jézus melléjük szegődött, de nem ismerték meg. Ez volt életük másik nagy vesztesége: Jézussal mentek az úton, és nem ismerték fel őt. Vajon nem ezt tesszük-e mi is sokszor? Jézus mellettünk jön az úton, igazgatja életutunkat, és mégis mi sokszor nem ismerjük fel. Vajon nem úgy történik-e sokszor, hogy kinyitod otthon a Bibliádat, olvasod, és nem érzed, hogy ott áll melletted az élő Jézus? Vajon nincs-e úgy sokszor, hogy a templomban csak egy prédikációt hallgatunk, és csak egy szokványos istentiszteleten veszünk részt, és nem ismerjük fel, hogy a templomban ott van Jézus, hogy az emberi beszéden keresztül Jézus szól hozzánk, ő keres, ő akarja megváltoztatni az életünket, hogy ne csak ketten legyünk, hanem hárman, ővele, hogy ne legyünk bánatosak és szomorúak éppen azon a napon, amelyen örülnünk kellene, hanem tudjunk valóban örülni. Ó, hány ilyen „azon a nap”-unk van nekünk! Lehet, hogy valakit eltemettünk, s milyen fájdalom volt azon a napon. Pedig ha láttad volna azon a napon az örök életben, lehet, hogy megnyugodva mentél volna haza. De azon a napon sokszor megvakul a lelkünk, és nem tudunk átlátni a saját könnyeinken, mint az emmausi tanítványok, de Jézus jön, azért jön, hogy sok ilyen „azon a napon” látást kapjunk tőle. Beszélget velünk, mint ahogy az emmausi tanítványokkal tette, beszélget imádságaink közben, igehirdetés alkalmával, otthoni bibliaolvasásunkkor, életünk sok eseményében, lehet, a szomszéd szavában, lehet, a gyermekünk kérdésében tudakolja: micsoda szavakat mondasz ki otthon idegességedben? A szép, vigasztaló szavak, az örökre emlékezetes, gyógyító szavak helyett sértő, bántó, Isten ellen lázító szavakat, keserűséges, fájdalmas szavakat szórsz szét otthonodban társnak, szülőnek, gyermeknek, unokának? Jézus ránk kérdez az úton hatvanfutamnyira, hatvanévnyire, hetven-, nyolcvan-, kilencvenévnyire, hogy milyen a mi beszédünk. Nekünk be kell számolnunk előtte a szavainkról. 

És miért vagytok szomorú ábrázattal? – kérdezi a tanítványokat. Az eredeti szöveg azt is jelenti: és miért zavaros a szemetek? Mert Jézus látta, hogy zavaros a szemük, félelem, bánat, bizonytalanság, tanácstalanság tükröződött benne, pedig világítani kellett volna a szemüknek. Jézus azt mondta valamikor a tanítványoknak, hogy a lélek lámpása a szem, és ami van a szívedben, az van a szemedben. A szemedben mindig fénynek kell lennie, mert hogyha a szemedben levő fény helyett sötét a tekinteted, akkor a lelked is sötét. A tanítványoknak sötét volt a szeme. A fájdalomtól, a félelemtől, a bánattól elsötétült a szemük, és Jézus számba vette a szemüket. A feltámadt Jézus számba veszi a mi szemünket is. Miért vagytok szomorú ábrázatúak, mi van a szemetekkel? Zavaros, nem lámpás szem, nem tud világítani többet? Annyi volt ebben az életben a csalódás, a fájdalom, a gyűlölet, az aggodalom, hogy elvesztettük a szemünk fényét?

Mi van a szemetekkel? – kérdezi Jézus egész erdélyi népünket, és kérdezi a világba elszórt egyházaink népét s az összetört éle-teket: mi lett a szemetekkel? Hova tűnt a fénye, a ragyogása? A tanítványok csak ezt tudták mondani: egyedül te vagy jövevény Jeruzsálemben? Nem tudod, hogy mi dolgok történtek itt Jeruzsálemben? Sokszor mi is mondjuk: hát nem tudod, hogy mi van Erdélyben, hogy mi van Kelet-Európában? Csak te vagy egyedül jövevény ebben a gyűlölködő, szerencsétlen embervilágban. Hát nem ismered a tömegsírokat, az egymásra gyűlölködő népek történelmét és életét? Hát nem ismered az emberi gonoszságot, amely annyiszor a szívünkbe taposott? Csak te vagy-e jövevény ebben a földi világban, ahol annyiszor megcsúfoltatunk? A tanítványok útitársuk kérdésére elmondták, mi dolgok történtek Jeruzsálemben az elmúlt három nap alatt. Mi is elmondhatnánk: hát amik történtek veled, Uram, hogy a nevedben sokszor beszéltek, prédikáltak, aztán ellened fordultak, és gyilkolták egymást, téged megfeszítettek a golgotai kereszten, és aztán százszor megfeszítettek az életben, tanításaidat is, hátat fordítottak neked és elhagytak. Fájhatott a tanítványoknak, amikor elbeszélték, hogy saját főpapjaik, saját vezetőik cselekedtek minden gonoszt. Fáj nekünk is, amikor el kell mondanunk: lehet, hogy a mi gyerme-künk, a mi unokánk, lehet, hogy a mi népünk sok tagja megtaposott, megtöviskoronázott, hogy ez az egész embervilág, a mi világunk tönkretette, amit te a földre hoztál, és meggyalázta a szeretetet, a jóságot, és sokszor csak a szánkon marad, és nem az életünkben a te szavad.

Milyen nehezen mozdul a szívünk a bánatból az örömbe, a rossz gondolatokból az Isten gondolatába! Milyen nehezen mozdul a szívünk! – Jézus az úton elkezdte mondani a két tanítványnak a prófétáktól kezdve mindazokat, amik meg vannak írva őfelőle, és magyarázta az Írásokat, amik felőle megírattak, melyeket e két tanítvány elfelejtett, mert Jézus mindezt már elmondta nekik, hogy így fog történni majd. Csak hát a keresztre feszítés látványának az elszenvedésében és abban a pszichózisban, amikor mindenki Krisztus ellen fordult, és megfeszítették, kihullott a szívükből Krisztus szava arról, hogy harmadnapra fel fog támadni.

Annyi minden kihullott a mi szívünkből is, testvéreim, amivel más és szebb lenne a mi életünk, csak hát annyi Pilátus, Heródes, gonoszság került az utunkba, annyi igazságtalanság és csalódás, hogy kihullt a szívünkből. – A tanítványok keserűen mondták: pedig mi azt hittük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. – Mennyi mindent reméltünk mi is: szabad életet, boldogságot, megértést az emberek között, krisztusi szeretetet mindenki között. De mennyit csalódtunk mégis. És sok minden kihullott a szívünkből, és ezzel lettünk még szerencsétlenebbek, hogy nem az Isten szerint remélünk, hanem csak a magunk reményei szerint, amelyek sokszor nem teljesültek. De Krisztus mellettünk van, és lassan tanít minket. Újra és újra tanít.

Beesteledett. Jézus úgy tett, amikor megérkeztek Emmausba, mintha tovább akarna menni. – Mi lenne velünk, ha tovább menne Jézus? Ha nem lenne több istentisztelet, bocsánat, szeretet? A tanítványok is érezték ezt, és azt mondták: maradj velünk, mert immár este van. Maradj velünk! Mi is el kell ezt mondjuk húsvétkor, amint az énekünk is mondja: maradj velem, mert immár este van, nő a homály, ó, el ne hagyj, Uram. Mert kérni kell, hívni kell, bele kell kapaszkodnunk, és Jézus akkor betér hozzánk. A tanítványokkal is bement, ide is, a templomba is bejön, és a szívünkbe is bejön.

Aztán amikor leültek az asztal mellé, ő vette a kenyeret és megtörte. És egyszerre minden megváltozott. Ő lett a gazda, és a tanítványok lettek a vendégek, mint ahogy most is történni fog úrvacsoravételkor. Mert bejött a templomunkba, s bár látszólag mi fogjuk majd a kenyeret megtörni, de valójában ő töri meg. Ő a gazda, ő vendégel meg mindannyiunkat.

A kenyértörésről felismerték a tanítványok. Milyen boldogok lehettek! De aztán eltűnt előlük, mert már egy másik világban járó Jézus volt, aki megjelent és eltűnt, de a szívükben ott maradt. És visszatértek még abban az órában Jeruzsálembe, hogy mindezt elmondják a többi tanítványnak. Nem számított már a sötét, hogy rablók lehetnek az úton, hogy gonosz a világ, csak egy számított: feltámadt Jézus. Az út ugyanaz volt, a távolság ugyanaz volt, mégis milyen más volt a visszafelé út, mert mássá lett a szívük, feszítette az öröm.

Ezt adja nekünk is a mi Krisztusunk, mert a húsvét szent, csodálatos találkozás a feltámadott Jézussal, és találkozás egymással is, akik boldogan elmondjuk, hogy feltámadt az Úr bizonnyal, velünk van, nem hagy el minket. Milyen nagy találkozás! Azokkal, akik az örök életben vannak és azokkal, akik negyvenhárom országba szétszórtan élnek. Most húsvétot ünnepelnek mint magyar reformátusok. És találkozás minden istenhívő emberrel ezen a földön. Majd egyszer, mikor vége lesz a hatvanfutamnyi útnak, majd egyszer odafent fogunk találkozni. Ott fogjuk elmondani boldogan egymásnak az utat, amelyen megjelent nekünk a mi Jézusunk. Ámen.

(Elhangzott 1998 húsvétján a kolozsvári Farkas utcai templomban.)

In: Csiha Kálmán: A cserépedény kincse, Kolozsvár, 2006 


Munkácsy Mihály:Golgota

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató