Iskolák, gyűjtők, mecénások – Erdélyi képzőművészet a 20. század első felében

 Az utóbbi években a vásárhelyi közönség számos olyan kiállítást láthatott, amely a huszadik század hazai festészetét mutatta be, legyen szó akár a két világháború közötti évek művészetét áttekintő tárlatról, akár egy-egy életmű monografikus feldolgozásáról. Visszatekintve, meglepő észlelni a művészet (jelen esetben a képzőművészet, a festészet) autonómiáját, viszonylagos függetlenségét, szabadságát, azt a semmivel nem helyettesíthető élményt, amelyet egy festészeti kiállítás nyújt. Szeretjük verbalizálni, amit látunk, és erre bizonyos mértékig szükség is van, hiszen így tudjuk beilleszteni abba a kulturális keretbe, amelyet ismerünk, kialakítottunk magunkban. Évszámokra figyelünk, városnevekre, az alkotók életrajzára, a társadalmi-politikai háttérre, eseményekre, intézményekre és így tovább. Kétségtelen, hogy szükség van ezekre az ismeretekre, fontos adalékokkal szolgálnak a művekhez. De hangsúlyozom: adalékokkal! Mert itt a helyzet éppen a fordítottja annak, mint amelyet valamennyien ismerünk Saint-Éxupéry szépséges történetéből: itt a lényeges (csak) a szemnek látható. Egy kép valódi tartalmát maga a látvány közvetíti, ezt szavakba foglalni nem lehet. Le lehet írni, el lehet mondani, milyen a perspektíva, az alakok, milyenek a színek, a fények, a felület, de mindezek felsorolása sem helyettesíti azt, ami közvetlenül a kép előtt tudomásunkra jut. Akár akarjuk, akár nem. Ott lesz bennünk, „beírva” az elménk egyik, erre alkalmas zugába. 

A képeket nézve az is feltűnt, mennyire közép-európai ez az anyag. Megtalálható benne minden: hagyománytisztelet és merész újítás, elvont képalkotás és verista figurativitás, nosztalgia, szenvtelenség („új objektivitás”), érzékiség és strukturált térképzés. Erdély, ahol a nyugati és a keleti kereszténység találkozott (mondhatjuk jelen időben is, de én inkább a hely szellemiségét alakító évszázadokra gondolok), ahol magyarok, románok, szászok, zsidók, cigányok, de törökök is éltek, és részben élnek, egyike Európa legsokoldalúbb kulturális régióinak. Ezt a sokszínűséget tükrözi a kiállítás is itt, az immár kétszeresére bővült Várgalériában.

Bár a főcím tematikus elrendezésre utal, a kiállítás ezt csak részben teljesíti. A cím inkább utal a háttérre, az iskolateremtők munkájára, a spontánul, szinte szervesen kialakuló regionális központok szerepére, illetve a mecénások (vállalkozók, polgármesterek) és gyűjtők (többé-kevésbé tehetős polgárok) tevékenységére.

A művészettörténeti diskurzusban többféle értelemben szokás használni az „iskola” kifejezést. Jelenthet konkrét állami vagy magánintézményt, tanodát, iskolát, főiskolát/akadémiát, de jelentheti egy központ vagy művész hatáskörében kialakuló, inkább organikus, mint szervezett eszmei és/vagy formai közösséget. A jelen kiállítás címe az erdélyi kulturális központokban, illetve azok vonzáskörzetében kialakuló regionális „iskolákra” utal, így a nagybányain kívül a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi „iskolára”, nem feledkezve meg az olyan magányos alkotókról sem, mint Popp Aurél vagy Nagy Albert. 

Az önálló, saját karakterrel bíró erdélyi képzőművészet kezdete vitathatatlanul Nagybányához, a Nagybánya Művésztelephez és Szabad Festőiskolához kapcsolódik, amely 1896-os alapítása után a modern magyar, majd 1919 után az erdélyi festészet egyik kiindulópontja volt. A művésztelep korai időszakát a fiatalon elhunyt Maticska Jenő római látképe, egy Párizsban készült Ziffer-mű és Boromisza Tibor 1912 körül festett Triptichonja képviseli. A kolónia és a Szabad Festőiskola kontinuitását 1920 után Thorma János rendíthetetlen kitartása biztosította, úgy is mint mérce, minta, amelyhez a plein air tájkép műfaját preferáló fiatalok igazodtak. A húszas-harmincas években festett tájképek, csendéletek többsége nosztalgikus hangulatot áraszt, egy ideális világ lelkekben megőrzött képét, amelynek – mint a későbbi visszaemlékezésekből kitűnik –, a művésztelepen belül volt még egy ideig realitása. És ami igazán érdekes, hogy a trianoni döntés után nyaranta Nagybányán dolgozó fiatal román festők (valamint tanáruk, Ipolit Strâmbu) képein is érezni valamennyire ezt a hagyományt. Nagybánya festészetét azonban nem csak Thorma János látásmódja, hanem Ziffer Sándoré is erősen meghatározta. Ziffer egész festészetére jellemző volt elsősorban a színek, és változó mértékben a formák expresszív használata, ami számos ott dolgozó fiatal festő felfogását is áthatotta.

Az avantgárd festői nyelvezet elemei éltek tovább a nyaranta Bányán dolgozó Perlrott Csaba Vilmos munkáin is, továbbá Jándi Dávid képein, aki ezt az örökséget a késő reneszánsz monumentális formáival kombinálva a kereteket szétfeszítő, mélyben rejtőző erők fenyegető jelenlétének érzékeltetésére használta.

Kolozsvár az 1925 őszén megnyitott, főiskolai státusban működő Szépművészeti Iskola kapcsán emelkedik ki mint művészeti centrum az erdélyi városok sorából, és ettől kezdve, az iskola bezárása (Temesvárra költözése) ellenére ez a város maradt a legjelentősebb regionális művészeti központ Erdélyben. 

„Az iskolának kizárólag román tanárai voltak, de mindahányan, Catul Bogdan kivételével, kiválóan beszéltek magyarul, és otthonosak voltak a magyar kultúrában is”– írta Murádin Jenő Erdélyi festőiskolák című könyvében. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy a művészetszerető közönség és a szakma nevében mély tisztelettel és hálával köszönjem meg Murádin Jenőnek mindazt, amit az erdélyi képzőművészet történetének feltárása során tett. A kitartó kutatómunkát, az eredmények folyamatos közzétételét, segítőkészségét, kedvességét, jelenlétét.

Visszatérve a kolozsvári iskolára, megfigyelhető, hogy a román festőtanárok (Aurel Ciupe, Tassy Demian, Catul Bogdan) egy új, a nagybányaitól eltérő színvilágot honosítottak meg. Az így kialakult szintézis eredménye, a maga egyénenként eltérő jellegzetességeivel, lett a korszak „transzilván” festői stílusa. A kolozsvári festők sorába olyan kiváló művészek tartoztak, mint Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő, Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Mohi Sándor, Eugen Gâscă és mások.

Marosvásárhelyen a 20. század elején Gulyás Károly honosította meg a művészeti oktatást, de a város Bernády György polgármester építkezései (kiemelten a Kultúrpalota) nyomán vált a székely vidék egyik művészeti központjává. Őt követte kiváló tanítványa, Bordi András, aki a harmincas évektől Aurel Ciupéval együtt vezette a városi szabad festőiskolát, mely a második világháború viharos éveiben szűnt meg. Innen indult többek között Barabás István, Kádár Tibor vagy Nagy Pál. 

Hosszú volna itt felsorolni valamennyi erdélyi központot, bár mindenképpen meg kell említeni Nagyváradot, Brassót, Nagyszebent vagy Temesvárt, ahol megannyi lelkes, elszánt művész és az őket támogató közösség, hivatalos személyek, áldozatkész gyűjtők odaadásának köszönhetően kialakultak a művészet kis és nagyobb körei, központjai. Ők azok, akik felismerték, hogy az erdélyi identitás kialakulásának elengedhetetlen feltétele az ott élő népek kultúrájának közös kinccsé tétele, és ezt a nemzeti nyelvtől független képzőművészet terén lehetett leginkább megvalósítani.