Csütörtöki kimenő
A minap egy írópárost hallgattam végig a színház kistermében. A közönség – olvasók és rajongók serege – töltötte meg a menedékes termet. Fiatal irodalomtörténész kérdezgette őket életükről, az alkotás műhelytitkairól, és a házaspár feleleteiből igazán vonzó kép alakult ki az irodalomból élő magyarokról. Vagy pontosítsunk: a sikeres irodalomművelőkről, a szellemi élet kiválóságairól. Küzdelmekről, felemelkedésről, vitákról beszéltek, könyvekről, versről, érzelmekről, sikerekről, kiadókról, kéziratokról, a regényírás technikájáról, hitről és gasztronomiáról, tervekről és laptopba rejtett kézirattárról.
Az írók írásból élnek. Ha úgy tetszik, ez a polgári foglalkozásuk. Ebből gyermeket neveltek, élnek, utaznak, írnak. Kiküldetés vár reájuk. Díjakat nyertek, ösztöndíjakat nyertek el. A versek az életút felén már gyűjteményes fokos kötetben jelennek meg. A köteteket elkapkodták a versolvasók, ritkaság, antikváriumi csemege egy-egy régebbi kiadványuk. Beérkezett emberek, akiket Erdélyben is ismernek. A Hivatalosság nem rajong értük, jelzi ezt az is, hogy a Népszavában vagy a Nők Lapjában jelennek meg apróbb írásaik, irodalmi publicisztikájuk, verseik. Ez nem baj – csupán tünetjelző értékkel bír.
Erdélyből települtek át még gyermekfővel, mert családjuk úgy érezte, hogy a Ceauşescu taposta, végigtapsolt Romániában elfogyott köröttük a levegő. Egyikük apja fogorvos, egyetemi oktató, a másiké egyetemi tanár, a biológiai tudományok doktora, könyvet kiadó, mindkettő neves erdélyi szellemi dinasztia leszármazottja harmad-negyedíziglen.
Igen, szóltak az áttelepülés nehézségeiről, hogyan élték meg a magyar végeken – nem Budapesten – a beilleszkedést, a szellemi pokoljárás lépcsőfokait, a fővárosi ablaktalan albérlet reményre feljogosító hónapjait. Barátokra, mentorokra tettek szert, kézirataikat végül elfogadták, kiadták, majd maguk is fordítók és fordítottak lettek. Mű. Több nyelven/nyelvben ismerősök. Van terük a publikáláshoz, nem kell kuncsorogniuk támogatásért, pályázatok bizonytalan kimenetelét, döntőbírák ízlésbeli és irodalmon kívüli elvárásaitól, szeszélyétől nem függenek.
És bennem ekkor és ott fogalmazódott meg a kíváncsiság: ha itthon maradnak, ha itt érik meg a rendszerváltás utáni időket, mindezt el tudták volna érni romániai magyar íróként? Vajon nem kellene valamilyen polgári foglalkozás (mérnök, tanár, táncoktató, vízvezeték-szimulátor) után nézniük, és az írás csak a második műszak?
Tévedés ne essék, én hiszek az erdélyiségben, és hiszek az erdélyi emberek tehetségében. A házaspárban megvolt minden adottság a kitöréshez, a kiváláshoz, sikerhez, irodalmi vénájuk velükszületett ritka és szép adottság. Másnak is tulajdona, vagyona idehaza, bizonyság erre a tizedévenként felrajzó kezdő irodalmárok évjáratai, az irodalmi folyóiratokat megtöltő alkotások, kísérletek.
De vajon ugyanilyen sikeres, hódító lett volna könyveik sora, tehetségük, szorgalmuk jutalma, elismertségük, senkivel össze nem téveszthető látásmódjuk, igéik és töprenkedéseik? Korrajzuk és válaszaik a kor kihívására? Elkapkodják az olvasók vásáron és vásáron kívül az irodalmi szakácskönyvet és az évente napvilágot látó versesköteteket a mindenség kisvilágáról? ... Ha itthon maradnak Kolozsvárott vagy Vásárhelyt...?
Nem akarok erre felelni. Feleljen az olvasó. Én csupán analógiaként kérdezem, hogy Tamási Áron összmagyar sikere, Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Makkai Sándor vagy Sütő András elismertsége, színpadi játszottsága hol lenne Budapest irodalmi-színházi élete, igenlése nélkül?
