Állami támogatást jelentett be a kormányfő a nagy energiafogyasztású ipari vállalatok számára. Papíron jó dolog, ha egy értelmes kormány támogatja az iparát, azonban a haza iparmágnásai ennek a bejelentésnek hallatán nem biztos, hogy előkapják a pezsgőt a hűtőből. Egyrészt, ha be is jelentenek nálunk hasonlókat, azok korántsem biztos, hogy eljutnak az intézkedéstől a gyakorlatig, ráadásul, ha a kormány most véletlenül be is tartaná a szavát, az iparosok azzal sem mennének valami sokra.
Hasonló támogatás nagyon jól jött volna korábban az iparnak, de amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, a kormánynak meg sem fordult a fejében, hogy a kisujját mozdítsa az ipar érdekében. Az ukrajnai háború kitörésének hatására 2022-ben elszabadultak az energiaárak. Hogy csak egy példát említsünk, egy MWh gáz ára az év augusztusában 300 euró fölé ment az európai piacon, aztán 2023 decemberére már visszaesett 34 euróra. Az árkrízis idején több nyugati kormány is igyekezett segíteni az iparának, de a regáti nem állt be ebbe a sorba. Nálunk az ártámogatás elsősorban a lakossági fogyasztókra terjedt ki, a közbeszédben széles teret kapott az utóbbi években ez a kompenzációs rendszer. Zárójelben: a szolgáltatók számára nincs sok köszönet benne, mert a kormány milliárdokkal tartozik nekik a kompenzációs összegek fejében. A lakossági ártámogatás mellett való igaz, hogy volt-van egy ipari fogyasztókra is alkalmazott kompenzáció, de ez kis- és középvállalkozásokra, közintézményekre és néhány kiemelten támogatott iparágra terjed ki, mint például az élelmiszeripar vagy egészségügyhöz kapcsolódó gyártók. Ám az energiaintenzív iparágak, mint például acélgyártás, vegyipar, cementipar nem kerültek be ebbe a támogatási rendszerbe. Magyarul, az energiaár-támogatásra leginkább rászoruló vállalatok, amikor igazán szükségük lett volna rá, semmilyen ártámogatást nem kaptak a kormánytól. Ez munkahelyek ezreibe kerülhetett az országban az utóbbi években. És ami különösen bicskanyitogató ebben a kontextusban, az az, hogy az államkassza hatalmas pénzekhez jutott az energiaár-krízis idején. Amikor az árak elszabadultak, az állam bevételei két forrásból is azzal egyenes arányban nőttek, hiszen az energiaszektor részben állami kézben van, és ezek a vállalatok hatalmasat kaszáltak a krízis idején, de ehhez még hozzáadódott az energiaszektorra kivetett adókból származó pluszbevétel is. A kormány szó szerint eurómilliárdokat sepert be az energiaár-krízisen anélkül, hogy bármit kellett volna tennie érte, a pénzügyi szakik kopottra porolták egymás vállán az öltönyt a költségvetési bevételek megugrása feletti örömükben, de az senkinek a fejében nem fordult meg, hogy ebből a leginkább rászoruló ipari ágazatokat is lehetett volna támogatni.
Ha most mégis lenne támogatás az energiaintenzív iparnak – ami annyit érne, mint hullának a sebtapasz –, az legfeljebb szimbolikus aktus volna, ha úgy történne, ahogy most bejelentődött. A kormányfő közel 580 millió eurót emlegetett, ami laikus szemmel nézve tényleg hatalmas összeg. Ám hat év leforgása alatt kétszáz ipari vállalatra leosztva lepkefingnak is csak nagy jóindulattal nevezhető. Ez viccnek túl drága, gazdaságtámogatásnak túl nevetséges.
