Az 1990-es események óta minden március 19-én és 20-án megemlékezünk a marosvásárhelyi etnikai konfliktusról. 31 éve résztvevők, szemtanúk, akkori elöljárók, történészek, politikai elemzők keresik a választ arra, hogy az 1989-es rendszerváltást követően mi vezetett oda, hogy az addig „békésen együtt élő” románok és magyarok között kirobbanhatott a véres összetűzés. És az is felmerül, hogy tanultunk-e eleget ebből, vagy továbbra is fennáll a marosvásárhelyi márciusi eseményekhez hasonló összetűzés veszélye. Némelyik kérdésre tudjuk a választ, másokra sejtjük, és az is világos, hogy – legalábbis a politikai csatatéren – a két etnikum között még nem ásták el a csatabárdot. Elég, ha csak az úzvölgyi provokációra gondolunk, vagy akár arra, hogy a 2021. március 15-i – a járványhelyzethez igazodó – megemlékezés kapcsán a piros-fehér-zöld lobogó kitűzéséért megbírságolták a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt annak a hatalomnak a képviselői, amelynek az RMDSZ is partnere. Lesz-e tehát valaha valós béke Romániában a románok és a magyarok között? Van-e egymásnak szegülés ott lent a mélyben, a „kisemberek” szintjén? Igen is, meg nem is. Álljon itt néhány saját példa. 1990. március 22-én az volt a legnehezebb, amikor egyik marosvásárhelyi lakónegyed emeletén szembe kellett nézni a román tőszomszéddal, aki mellesleg a szüleim körzeti orvosa volt, és az eset után is a családorvosa maradt. Akit azért választottak, mert érrendszeri betegséggel küszködve bármikor áthívhatták vérnyomásmérésre, egy-két megnyugtató, jó szóra. És akinek a Felső-Maros menti szülei faluról hazajövet mindig „beadták” az ajtón a saját szilvapálinkájukat, egészséget, hosszú életet kívánva szüleimnek. Ez a gesztusuk a véres március után is, halálukig megmaradt. Nehéz volt felmenni 1990 áprilisában abba a Felső-Maros menti vegyes lakosságú faluba, ahova az 1980-as évektől rendszeresen jártunk, s ahol soha nem tapasztaltunk etnikai alapú összetűzést. Azzal nyugtattak meg, hogy a román polgármester a falu határából visszafordította a románok után küldött autóbuszt, mert neki nem volt szüksége „cirkuszra” a falujában. Utána több mint egy évtizedig maradt a település élén. Az is – mindmáig sokak számára – hihetetlen történet, hogy amikor egy ismert marosvásárhelyi építőmérnökkel egy terv kapcsán valamikor az 1990-es évek elején (1992-1993) újságíróként az erdőlibánfalvi polgármester házában jártunk, ahol jó barátom viccesen úgy mutatott be, mint aki „elverte a románokat 1990 márciusában” – a községvezető szó nélkül kilépett a konyhába, s miközben arra gondoltam, hogy a konyhakést a nyakamnak szegezi-e, visszajött pálinkáspoharakkal, majd miután ezeket színültig töltötte, elnézést kért a lakosok nevében, és azt mondta, nem tudták, mibe keveredtek bele.
Koccintottunk a barátság jegyében. Úgy 31 év távlatából valahogy elfelejtjük ezeket a gesztusokat. Pedig valamikor, 1989 előtt, amikor szintén széthúzást keltettek a románok és magyarok között, valahogy nem tűnt annyira élesnek az ellentét. Nem csak a diktatúra bilincse miatt. Hanem mert létezett ott lent, a mélyben a nyomor szolidaritása, a nincstelenség kényszere. Amikor a kamrából kifogyó tojást a román szomszédtól kellett kölcsönkérni, vagy a magyar tartotta a kenyérsorban a helyet a románnak. És elfogadtuk egymás szokásait. Ha nem is volt átjárás, de mindenki élte, megélte saját kultúráját – a ránk kényszerítetten kívül –, és jól megvoltunk egymás mellett. Az 1989-es rendszerváltás, az 1990-es tragikus események után mintha elfelejtettünk volna mindent. Ott lent a mélyben is. Ami szomorú, hogy azóta felnőtt egy nemzedék, mely létbizonytalanságában túlfűtött nemzeti identitástudatába kapaszkodik. Individualizálódó világunkban úgy vívjuk meg közösségi harcunk, hogy a szócsatározásokban oda sem figyelünk másokra. A másként élőkre, másként gondolkodókra. Arra kevesen gondolnak, hogy ha az évtizedek óta egymásnak feszített energiákat, románok és magyarok, közös célok elérésére fordítanánk, akkor talán nem itt tartanánk. Kevesebb lenne a kisebbségi és a többségi frusztráció, enyhülne a gazdasági bizonytalanság, erősödne a szolidaritás. Talán a vírusjárvány intő jel lehetne azok számára, akik még mindig a múltba kapaszkodva elő-előhúzzák az etnikai adut. Mert a járvány nem válogat nemzetiség, bőrszín és egyéb megkülönböztetés alapján. Mint ahogy azt is be kell látnunk, hogy ha nincs közös erőfeszítés azért, hogy épüljenek autópályák, legyenek repülőterek, termeljünk hazai terméket, teremtsünk minél több munkahelyet, akkor egyformán hátrányba kerülünk, és mindig lesz egy-két politikus mindkét oldalon, aki saját tehetetlenségét a kollektív bűnösség nyakába varrja. Ne hagyjuk, inkább üljünk le, és koccintsunk egy-egy pohár szilvapálinkával: magyarok, románok és nem csak! S igyunk a jövőre!
