In memoriam Tompa Miklós

110 éve, 1910. december 28-án született Székelyudvarhelyen Tompa Miklós rendező, színészpedagógus, színházigazgató, a Székely Színház egyik alapítója, Tompa László költő fia, Tompa Gábor rendező, színházigazgató édesapja. 

Iskoláit szülővárosában és Marosvásárhelyen végezte. Ugyanitt érettségizett 1930-ban, majd jogot tanult. 1936-tól Budapesten, a Nemzeti Színházban tanult rendezést Németh Antaltól. 1941-ben Kolozsvárra szerződött, ahol bemutatták első rendezését, Németh László Villanyfénynél című drámáját. 1944-ben vendégrendezést vállalt a budapesti Nemzeti Színháznál. 1946-ban Kemény Jánossal és Pittner Olivérrel megszervezte a marosvásárhelyi Székely Színházat, amelynek első bemutatóját 1946. március 10-én tartották Lehár Ferenc A mosoly országa című darabjának előadásával. A Kemény Jánossal való későbbi viszonya ellentmondásos és további kutatásra szorul – annyi azonban bizonyos, hogy a színházalapító és mecénás bárót a sztálinizmus legvadabb éveiben kirúgták a Székely Színháztól, azonnali elbocsátólevelén pedig a Tompa Miklós aláírása olvasható. 1948 és 1953 között tanított a kolozsvári Zene- és Színművészeti Konzervatóriumban, majd 1954-től a Marosvásárhelyre áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1962-ben az ő nevéhez fűződik a marosvásárhelyi színház román tagozatának megalapítása. 1976 és 1981 között a már Marosvásárhelyre 1954-ben áthelyezett Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rektora. 1966-ban távozott a Marosvásárhelyi Állami Színház éléről, ugyanezen évben kinevezték a Művelődésügyi Minisztérium tanácsosának: ő felelt a romániai magyar színházakért, és vendégrendezéseket is vállalt. 1981-ben befejezte a főiskolai munkát, nyugdíjba ment. 1991-ben Kolozsváron színpadra állította utolsó rendezését, a Bernarda Alba házát. A hatvanas évektől Erdélyben ő rendezte a leghitelesebb és leghatásosabb Tamási Áron-bemutatókat. 1996-ban hunyt el Marosvásárhelyen. Művészi pályafutását több díjjal, kitüntetéssel jutalmazták: Állami Díj, A művészet érdemes mestere, Tamási Áron-díj – olvashatjuk a száraz adatokat az internetről, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház azonban jóval emberközelibb megemlékezéseket is közzétesz honlapján magyar társulatának névadójáról. Itt olvashatjuk a következő részleteket is (Marosi Ildikó tollából, szerkesztésében). 

Tükörkép Tompa Miklósról

Az olvasó első pillanatban furcsának találhatja az itt következő beszélgetést. Tanítványokat és régi munkatársakat inkább lezárt korszakokról, többé-kevésbé a múlthoz tartozó intézményekről szokás faggatni. Tompa Miklós pedig, ha nyugdíjba vonult is, hetvenegy éve ellenére tevékenyen részt vesz színházi életünkben. Tanácsadóként rendszeresen bejár a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, amelynek nemrég még rektora volt, csak most fejezte be Tamási Áron Vitéz lélek című színművének rendezését a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban, s mint Tamási életművének egyik legjobb ismerője, az Ábel a rengetegben filmváltozatának forgatásánál működött közre Budapesten, művészi tanácsadóként. De hát arról a korszakról – a háború utáni színházalapításról, a marosvásárhelyi Székely Színház megteremtéséről –, amely hovatovább csakugyan színháztörténet, s amelynek egyik főszereplője volt, elmondott már ő maga sok mindent (…).

Tompa Miklós nemcsak színházalapító, színigazgató és kiváló színházi animatőr volt, hanem egy nehéz és ritka mesterség, a színpadi rendezés első művelője nálunk – már nem a mesterség, hanem a magas művészet színvonalán. És főiskolai fokon. Jószerivel egyetlen rendezőtanárunk volt, amíg romániai magyar rendezőoktatás létezett. Arról, hogy mit jelentett Tompa Miklós jelenléte színpadon és katedrán, azokat kérdezzük meg most, akiknek erről élményszerű mondanivalójuk van: egykori tanítványait és munkatársait.

Harag György:

Tompa Miklós tanárom volt még a kolozsvári főiskolán, s később a marosvásárhelyi színháznál és az intézetben, több ízben is munkatársak voltunk. Az első dolog, amit tőle tanultam az az, hogy egy szövegnek többféle olvasata lehetséges. Ahogy egy szöveget szétboncolt, s abból színpadra állítandó művet vázolt föl, az utolérhetetlen volt, és abban az időben rendkívül újszerű. Megtanított arra, hogyan lehet élővé tenni a szöveget, mert ehhez is zseniálisan értett: élő szituációt teremteni a holt szövegből. Ez volt az első és alapvető dolog, amire megtanított, amit tudatosított bennünk. Aztán, különösen fiatalkorában, nagyszerűen tudott próbát vezetni. Élményszerűek voltak a próbái. Sohasem volt túlságosan szervezett lény, de a próbákon sokszor órákon keresztül hallatlan érzékkel tudta kibányászni a színészből a legjobbat, ami a színpadi alakokhoz szükséges volt. Kiválóan értett ahhoz, hogy olyan apró fizikai cselekvéseket adjon fel a színészeknek, amelyek túlsegítették őket az alakformálás válságos pillanatain. Például amikor az Irkutszki történetet rendeztem, s egy alkalommal bejött a próbára, Sinka Károly, az egyik főszereplő eléggé feszes tartásban próbált. Én napok óta igyekeztem fellazítani, de eredménytelenül. Tompa nézte, nézte, aztán kivett a zsebéből egy kulcscsomót, és felnyújtotta neki: „Ezzel játszadozzon”. Ettől az egyszerű fizikai cselekvéstől minden patetikus mondat közvetlenebbé és igazabbá vált. És még sok-sok ilyen példát tudnék felhozni. Tompa egyike azoknak a ma már egyre ritkábban jelen levő művészeknek, akik számára a színházi munka életük egyetlen létezési formája. Nem érdekelte más, csak a színház, és mint minden nagy egyéniség, nyilván tele volt ellentmondásokkal. A pontosságot, a rendszerességet például nem tőle tanultam, de tőle azt az egyszerű színházszeretetnél többet, hogy a színházat létezésem egyetlen értelmének tekintsem. De ez talán bennem is alapvetően meglehetett. (…) Sohasem sértődött meg munka közben színészre. Máshol és máskor igen. Valamiért évekig neheztelt rám, és szokása szerint, akire neheztelt, arra kígyót-békát rámondott. Igazán ma sem tudnám pontosan megmondani az ellentét okát. Ezek olyan rejtett, megfoghatatlan színházi dolgok… (…)

Csorba András:

(…) 1952-ben kerültem a Székely Színházhoz. Előtte, a főiskola négy éve alatt Kőmíves Nagy Lajos, Poór Lili, Halász Géza és mások tanítottak. S ekkor jött a nagy pillanat, hogy idekerültem, és a körülmények úgy hozták, hogy első perctől nagy feladatokat, főszerepeket kaptam. Rendezett Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kovács György és mások. És akkor az egyik próbán – már nem tudom, melyik szakaszban, de azt hiszem, közelgett a bemutató – megjelent Tompa. Olyan dolgokat látott meg, és olyan utasításokat adott, amelyek gyökeresen megváltoztatták az egész előadást. Meggyőződésem, hogy ez a rátapintás, ez fémjelezte a Tompa rendezői munkáit. És próbáltunk a Tompa kedvéért hajnali ötig-hatig, már régen feljött a nap, s mi még mindig próbáltunk, szívesen, örömmel, soha nem éreztünk fáradtságot. (…) Tompa kiválóan tudott szerepet osztani. Én azt hiszem, minden jó színházi együttesnél itt kezdődik a munka, a szereposztásnál. Minden körülményt felhasznált egy készülő előadás érdekében. (…) Kivételes tehetsége volt ahhoz, hogy egy-egy szónak, gesztusnak életet adjon a színpadon, így születtek meg azok a legendás előadások. Később aztán következett az a korszaka Tompának, amikor elaprózta az életét. De én mindig csodálkozom azokon, akik megkérdőjelezik a nagyságát, vagy idézőjelbe teszik. Sokkal inkább megértem a művészi ellenlábasait vagy azokat, akik azt róják föl neki, hogy a megkezdett utat nem tudja folytatni, kiteljesíteni. Hogy ez miért alakult így, ki tudja… De nem szabad megtagadnunk, amit nagy korszakában kaptunk tőle. (…) Én tőle tanultam a mesterséget úgy, ahogy tudom. Valószínűleg másként is színész lettem volna – Sényi László és Kemény János figyelt fel rám –, de az első lépéseket az ő irányításával tettem meg. (…) (Marosi Ildikó: Tükörkép Tompa Miklósról, A Hét évkönyve, 1982, Színjátszó személyek)