In memoriam Szécsi András

Szécsi András-emlékkiállításra kerül sor ez év március 14-én, csütörtökön 19 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban. A kiállítást dr. Salat Csaba nyitja meg, tanítványaival közreműködik Székely Levente hegedűművész. A kiállított képek Madaras Sándor, Salat Csaba és Szepessy László gyűjteményéből származnak.

„…Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lombjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak. Az alattuk, mögöttük szenvedő fatörzset, szélben síró ágat lássuk, cicomás fodrokon túl a mostoha sorsú lényeget. Valamit, ami Szécsi életérzésének közeli rokona.

Különben miért zúdítana akkora teleket-fagyokat székely és csángó falvaira! Honnan szivárog föl benne az egymás melege felé dőlingélő házak, zárt kapus, rendszerint néptelen-aprójószágtalan udvarok árvaságos hangulata? Amit mégis azzal old föl, hogy – mintegy önvigasztalásként – még súlyosabb, jégfellegesebb eget rak föléje. A másnál oly könnyű, menekítő magasságot Szécsi elzárja az alant élők tekintete előtt. Mintha hátán hordaná föl a homálynak sűrű cementfellegeit, vérvörös téglahegyeit. Mintegy ezzel is odakényszerítvén a figyelmet – önnön ragaszkodását e kihaltságukban is menedéknyújtó paraszti udvarokra. Se ki, se föl, tessék csak helyt maradni. Ez a világ nem Kánaán, még csak nem is Tamási Ábel-replikáinak csillagszórós hangulatú játéktere. A hargitai kunyhó súlyos, bazaltos hátterében nem havasi rigók, pintyek énekes hangulata, hanem inkább a száműzetésé leselkedik. Mi végett vajon? Holmi világfájdalmas érzésbe kívánna hajszolni bennünket a festő?

Itt-ott hasadó réseken egy fényesebb világ küldi üzenetét. Szécsi lombtalan vagy jórészt lombjahullott festői világa – csupasz, görcsös, vonagló törzsek mély gyökerű kapaszkodása –, homályba fullasztott ege, sóbányaleheletű erdőrengetege épp arra késztet, hogy néhol kopját ültetve, másutt eget hasogatva, magunk világítsuk ki az ablakainkat” – írta a festőművészről Sütő András.