Csütörtöki illemkódex
Egykor vaskos illemkódexek léteztek, sőt van, aki esküszik rá, hogy működött. Mi több, azt is állítják nem kevesen a régebbi kiadású egyének közül, hogy kellemesebbé tette az együttélést, a társadalom működési gépezete olajozottabban emelt vagy süllyesztett alá ennek okáért.
Királyi családokban kívülről be kellett vágni, az uralkodás egyik feltétele volt. Azért nem kell sajnálni a memoriteranyag tömege miatt a monarchikusokat, ugyanis minden felnövekvő főherceg, trónvárományos vagy a valamikori trónra lépés legkisebb esélyét is nélkülöző királyi sarj oldalán volt egy-egy illemtanár, viselkedéstudor, beszédinstruktor és egyéb segédszemélyzet, amely a nevelésben részt vett, anélkül, hogy valamelyik sztrájkoló pedagógus-szakszervezet tagja lett volna.
Az illemkódexek, szabálykönyvek ideje lejárt. Ma az van, amit a közvélekedés elfogad, elnéz, eltűr. Vagy a politikai helyesség nevében szentesít egy magát elhivatottnak tekintő tekintélyuralmi csoport, influenszer-rendőrség. Akár szeretjük, akár nem.
Amennyiben nem kedveljük, két lehetőségünk van: vagy kritikai megjegyzéseket teszünk, bíráljuk lépten-nyomon, hóban, fűben-fában, fagyban, nagyban, szapuljuk írásban, képben, üzenetben, digitális betyártempóval, korcsmai vitafórumon. Vagy nyíltan ellene szegülünk, és akkor könnyen a terroristák táborában fogjuk magunkat találni, vagy legalábbis valamely olyan szervezet fog magának megszerezni, amely brotherhood (testvériség) nem a keresztényi, humanista játékszabályok szerint cselekszik. Lásd napjaink hordalékát, szennyező csordáit, tényezőit.
A lejárt illemszabályok pedig gyűlnek, gyülekeznek. A küszöb alatt, a tűréshatáron belül, régi könyvek poros lapjai regélnek róluk, ha még valaki felütné ama irományokat. Egykor voltak ifjúsági kiadások, iskolákban adták év végi jutalomkönyvként, nevelőnők és tanárok szajkózták – valljuk be – nem sok és látványos haszonnal, eredménnyel. A legyintések intenzitása, figyelmen kívül hagyása, felejtésindexe jelzi, milyen gyorsan és hatásosan múlnak ki, adjuk át azokat az enyészetnek, magánemlékezésnek. Holott némelyikre még ma is nagy szükség volna, de a mindent elöntő szabadságvágy felülírja, jobban mondva hatálytalanítja, törli, kivezeti, mint kecskét a pártgyűlésről.
Példának okáért a köszönésekben egységesült az odavetettség, a közvetlenség, lefokozás, rangfosztás. A tiszteletadás sorvatag. Telefonáláskor a 30 alatti egykorúak között a köszönés alig fordul elő. A halló-halló – kihalóban. Holott a köszöntésekkel az emberek biztosan jelezték a köztük levő viszonyt, nem feltétlenül az osztály-, kor- és kontinensbeli, faji vagy nemi különbségekre célzunk ezzel. Ámbátor az utóbbi ma már a politika kereszttüzébe került, ennek ellenére, dacolva az idők szavával, még akad néhány embercsoport, amely öltözködésében jelzi, férfi-e vagy nő, esetleg egyik se és mindkettő szimultán.
Vannak újabb szokások, amelyek engem kifejezetten idegesítenek. Például ha szüleimhez valamikor barátok, ismerősök vagy betegek jöttek, csak kivételes esetben vetették le a cipőjüket belépéskor. Ez így természetes szerintem, humánus: a cipővel együtt fogadjuk el az embert. Manapság viszont a magánlakásokban és a repülőtéri ellenőrzésekkor is leveszik, levétetik a polgárok saruit, csizmáit, bakancsait.
Nos, erre a háziasszonyok, dolgozó nők, családfenntartók, elváltak és férjezettek, özvegyek és emancipáltak epésen megjegyzik: ma már, édes fiam, nincsenek cselédek, szolgák, szobalányok, inasok, takarítóasszonyok, akik a vendég után összeseprik az utcák ragacsos bűnjeleit. Ennyit illene tudni.
