E sorok írásakor II. Erzsébet királynő ravatalánál valószínűleg ezrek teszik tiszteletüket az edinburghi St. Giles székesegyházban. Abban a gyönyörű, 12. században épült templomban, amely az edinburghi kastély és a brit királyi háznak a városban lévő Holyrood-house-palotája között szinte egyenes vonalban húzódó, a tenger irányába lejtő Royal Mile nevű főutcáján, a két épület között, mindkettőtől nagyjából feleútnyi távolságra található. Az utca hangulata varázslatos: két évvel ezelőtti ottjártunkkor, a szemerkélő eső ellenére is nyüzsgött a tömeg, skót duda hangja töltötte be a teret, a csodálatos kőépületek, a keskeny sikátorok, a gyönyörű táj és a fantasztikus építészet gyerekkorunk mesevilágába röpített vissza bennünket. A királynő végső földi utazásának egyik állomásaként keresve sem találhatott volna jobb helyet a hagyomány. Ugyanakkor feltevődik a kérdés: miért érdekel ez minket? Mi közünk van nekünk ahhoz, hogy egy idegen nagyhatalom elhunyt főméltóságát hol ravatalozzák fel?
A kimerítő válasz meghaladja ezen rovat fizikai kereteit, így eltekintünk azon geopolitikai, világirodalmi, történelmi jellegű érvektől, amelyek alátámasztanák fejtegetésünket, maradunk csak az emberi faktornál, hiszen a szigetország jelenlegi napjaiban talán ez a legfontosabb tényező – mert II. Erzsébet mindenki királynője volt. Persze körülszőtték a legendák. Körülszőtte a közép-kelet-európai országokban az egykori monarchiák iránt nosztalgiázó, nem is olyan szűk réteg szeretete. Az, hogy életének szinte minden lépéséről értesültünk, hiszen a média mindig beszámolt róluk. De ezek kevésbé fontos dolgok. Ami talán a legfontosabb, ahogy példát mutatott – méltóságból, intelligenciából, kedvességből, humorérzékből, hűségből, kitartásból, alázatból. Egész életében népének, országának, országa egykori birodalmának szolgája volt. A lehető legmegtisztelőbb és a szó legőszintébb értelmében. És nem roppant bele. Nem volt fogoly egy aranykalitkában. Persze, erre készítették fel, ott áll mögötte évszázadok vérvonala és neveltetése, de sokakat neveltek erre, és mégsem váltak azzá, amivé II. Erzsébet: mindenki királynőjévé. Most, a halála után percenként fut velünk szembe egy-egy írás, megemlékezés, riport az interneten, és ha csak belepillantunk a hozzászólásokba, rögtön láthatjuk: a világ minden tájáról arról írnak az emberek, hogy ugyan nem brit alattvalók, vagy brit alattvalók, de nem royalisták, mégis szomorúak, mert úgy érzik, mintha valami furcsa módon a védnöküket, a pótnagymamájukat veszítették volna el. Egy embert, akire mindig felnéztek. Akit őszintén tiszteltek. Aki uralkodásának hét évtizede alatt országa stabilitásának, megmaradásának szimbólumává vált, miközben emberek millióinak rokonszenvét, őszinte tiszteletét nyerte el. Megható módon emlékeztek meg róla az arisztokrácia, a politikum, a sztárvilág tagjai és a hétköznapi emberek egyaránt, közöttük nagyon sok a személyes emlék, beszámoló, rövid történet. Az udvarhoz közeliek fantasztikus humoráról meséltek, országa és családja iránti hűségéről, rendkívüli intelligenciájáról, mindazon lelki és személyiségjegyi hozzátevőkről, amelyek hozzásegítették ahhoz, hogy ő legyen A Királynő. A királynő, akinek élete végigkísérte alattvalói legnagyobb részének életét: a mai idősebb generáció gyerekkorában is már ő uralkodott. Örökkévalónak tekintették.
A halálával lezárult egy korszak. És egy korszaknyi stabilitás. Nehéz örökség vár utódaira. Hiszen ő nem volt híresség. Nem volt celeb. Nem volt sztár. Egy Ikon volt. Uralkodásának hét évtizedét már most, halála után pár nappal II. Erzsébet-korként kezdte emlegetni a történészszakma. Alakja beépül a legendákba, csakúgy, mint a középkori királyoké, tiszteletére egy történelmi korszakot neveztek el. Erdőszentgyörgyi ősei mellett így vált és válik a miénkké is II. Erzsébet, az Egyesült Királyság leghosszabb ideig hatalmon lévő, milliárdok szívében otthont találó királynője.
