Időszobrok

Gyarmathy János itt látható szobrai közül az egyik legizgalmasabb A szarvassá változott fiú. Vannak minden bizonnyal, akik erőltetettnek, sőt érzelgősnek is tartják egy panteista eszme ennyire konkrét ábrázolását. Engem viszont lenyűgöz a bronzba foglalt történet, a halál és születés tökéletes egyidejűsége vagy inkább időtlensége, hiszen ebben a megfagyott pillanatban benne van a múlt és a jövő is, az éppen haldokló embert és a most életre kelő szarvast látjuk egyszerre. A szobrásznak sikerült a bronz teltségét, tömörségét úgy használnia, hogy a másfajta anyagban valószínűleg groteszk hatást kiváltó kompozíció itt egyértelműen patetikus. A bartóki üzenet továbbgondolásával sokan kísérleteztek eddig, és bizony kevesen tudtak újat mondani arról a különös metamorfózisról, amit jobb híján halálnak nevezünk, és rettegünk tőle, holott valójában csak visszatérünk a természetbe, ahonnan kiléptünk valamikor. Gyarmathy János keze alatt a kemény bronz érzékeltetni tudja a mozgást és változást, nemcsak itt egyébként, hanem számos más szobrán is. A finoman szétnyíló köpenyből kibontakozó félig még férfi, félig már szarvas meztelen teste drámai feszültséget sugároz, de az egész szobor mégis egyensúlyban van. Mindannyian láttunk már, legalábbis filmen, bábjából kibújó lepkét, és ezt a szobrot szemlélve rá kell jönnünk, hogy a művész legnagyobb fegyverténye: valószerűvé teszi a valószerűtlent, akárcsak Bartók Béla zenéje. De ha most a képzőművészek között keresném az elődöket, akkor talán Salavador Dalí jutna legelébb eszembe. A katalán festő két- és többértelmű szimbólumokkal telezsúfolt szürrealizmusa sokat segíthet abban, hogy Gyarmathy János művészetét megértsük és az őt megillető helyre tegyük.

Azt gondolom, hogy az igazi műalkotás valamilyen értelemben mindig határsértés. Át kell lépni az addigi határokat, új jelentést, néha új funkciót kell adni az anyagnak. Keserves küzdelem ez valójában az alkotó és anyaga között, és egyáltalán nem mindegy, hogy végül ki győz. Az író győzi-e le a nyelvet, vagy a nyelv az írót? A hangszer igazodik-e a zenészhez, vagy a zenész a hangszerhez? A bronz diktál-e a szobrásznak, vagy a szobrász a bronznak? Persze, hány meg hány mű van, amelyek azáltal sugallnak harmóniát, hogy a művész tökéletesen illeszkedik az anyaghoz, tiszteletben tartja sajátosságait, és nem tesz többet, mint segíti teljes szépségében megmutatkozni a fémet, a követ, a fát. Követi a márvány erezetét, érzi a fémbe szorult apró buborékokat, tudja, hogy a fában levő bogok miként terelik el a rostokat, hogyan keltenek örvényt, miképpen törik meg az egyenletes hullámzást. Fontos tudás mindez, nagy művek születhetnek így is, de csak akkor mondhatjuk, hogy legyőztük az anyagot, ha legalább egy kevéssel átlépjük az addigi határokat, és megszegjük az érvényes szabályokat. Igaz, amit így létrehozunk, az is kánonná válik előbb-utóbb, abból is szabály lesz, azt is meg kell szegnie majd valakinek.

Itt van például az idő kérdése. A szobrász magától értetődően a térrel szembesül, nem az idővel. A térből kell kihasítania egy darabot, nem az időből. Erre fel azt kell látnunk, hogy Gyarmathy János állandóan az idővel küszködik, nem a térrel. Egészen meghökkentő, hogy azt akarja elmesélni, ami volt, és azt próbálja megjósolni, ami lesz. Író dolga az ilyesmi, esetleg a zeneszerzőé, mondhatnánk, semmiképpen sem a szobrászé, netán a festőé. Szobrásznak, festőnek nincsen dolga az idő folyásával, csak a két véglettel: a pillanattal meg az örökléttel. A pillanatot kellene örökkévalóvá tenniük. Ezek a történet-szobrok, múlt-szobrok vagy jövő-szobrok első látásra meg is lepnek. De ha jobban belegondolok, ezt a határsértést szinte minden hiteles művész elköveti. Évszázadok óta próbáljuk kideríteni, hogy mit jelent Mona Lisa mosolya. Min mosolyog, miért mosolyog, ki volt ő? Már ezek a kérdések is határsértésnek számítanak, mert történetté tesszük a festményt, látni akarjuk a festményt megelőzően is a modellt, tudni akarjuk, hogy milyen múltra emlékezik, milyen jövőt sejt mosolyogva. Pedig semmi több, csak vászon, csak festék, csak színek és formák zseniális összjátéka mindez, válaszolhatná egy ilyen kérdésre az esztéta.

Dehogy! Figyeljük meg, Gyarmathy János belekarcolja a nehéz bronzba Dante Beatricéjének mulandó könnyűségét, erőszakot tesz úgymond az anyag természetén, és végül is csodák csodájára a bronz engedelmeskedik. Történet van a szobrokban. Sőt, a szó szoros értelmében is van egy-egy tárgy bennük: egy pohár, egy cipó, egy harang, egy gyertya, egy rács a mellkasban, ahol a tüdőnek, a szívnek, a bordáknak kellene lenniük, máshol meg csak üresség van a mellkas helyén, mert árnyékként hever lent, ami benne volt, talán a lélek. Kardélen áll egy ember, és nyilván tudni szeretnénk, honnan jött, és végigmegy-e a pengén, vagy leesik. Az egyensúlyt keresi a szobrász egy kibillent világban.Vissza-visszatérő figurája a szerzetes, netán próféta, esetleg Jónás vagy Jób, akik Istennel perelnek. Nemcsak történet, hanem történelem is van ezekben a munkákban, erős nosztalgia letűnt korok után, mert úgy tetszik, értékrendjében a jelent nem csupán a jövő, hanem a múlt is legyőzheti. 

Ifjan, lázadó költőként azt hittem, az irodalom és művészet egyenes úton halad arrafelé, ahol a nyelv nyelv, a hang hang, a szín szín, a bronz bronz, és hogy a moralizáló művészetnek vége. Divatjamúltnak éreztem Székely János egyik versében a szentenciát, hogy nem lehet modern, mert neki mondanivalója van: „Tudnék táncolni magam is / Egy vásott seprűvel karomban, / De nézzétek, nincs rá időm, / Mivelhogy mondanivalóm van” (Nincs rá időm). Ma már tudom, csak annyiban tévedett, hogy a korszerűség és a célzatosság – vagyis a moralizálás – jól megférnek egymással. Salavador Dalí egyfolyában moralizált minden munkájával. Történeteket festett. Allegóriákat. De ki tagadhatná, hogy rendkívül modern volt?

És szétnézve ezen a kiállításon, ki tagadhatná Gyarmathy János merészségét, hogy a lehető legmodernebb szemlélettel megváltoztatja a bronz tulajdonságait – átvitt értelemben persze, nem fizikailag –, és alkalmassá teszi arra, hogy a szarvas izmos nyakán a redőket vagy a korhadó emberi koponya töredezettségét, illetve a sok munkáján feltűnő madarak szárnyának könnyűségét érzékeltesse. Vagy azt a különös egymásrautaltságot, ahogy Sziszüphosz, miközben tolja felfelé, szinte szeretettel szorítja arcát a kőtömbhöz, kínjainak okozójához. Szenvedés és szeretet, test és lélek, ember és madár együttlétéről beszélnek a szobrok, de legfőképpen a hitről: hogy van valami a megörökített pillanat előtt, és lesz valami utána is, a művész dolga pedig nem a pillanat kimerevítése, hanem annak bizonyítása, hogy a mű csak a soha meg nem szűnő idő egy epizódja, egy szekvenciája, és ha látni is megtanulunk, nem csak nézni, akkor tudni fogjuk, hogy lezuhan-e vagy sem a kardélen egyensúlyozó ember, vagy hogy halálra sebzi-e magát, ha mégsem zuhan le. Nagy szükségünk van manapság erre a tudásra: látni a mában a tegnapot és a holnapot is. Látni, hogy a szobrász gyakran tojásra vagy koponyára emlékeztető formáiból madárcsőrök bújnak-e ki holnap vagy kések. A művész ennyit tehet értünk: felkínálja a történet továbbgondolásának lehetőségét. A többi a mi dolgunk. 

Ezzel a sokat sejtető mondattal be is fejezhetném: a többi a mi dolgunk. Mármint érteni és értelmezni a műalkotást. Csakhogy szerintem korántsem ennyi a dolgunk, és erről is beszélni kell. Úgy tűnik például, hogy Gyarmathy János igazi műfaja a kisplasztika. De tessék megnézni a színház mögött felállított szobrát, ha a valószínűleg nem véletlenül köréje ültetett, mohón terbélyesedő fiatal fák között sikerül észrevenni. Alkotója a két évszázaddal ezelőtti tudós nyelvművelőt idézve, ma is aktuális üzenetet fogalmazott meg: Aranka György kezében a gyertya, körülötte a talapzaton a szétszóródott betűk nyilván történetet mondanak ismét, a gyertya és könyv marosvásárhelyi történetét, arra biztatva mindannyiunkat, hogy rakjuk össze a szétesett könyvet. Ez is a dolgunk. Tőlünk is függ, ne csak kivételes alkalom legyen, hogy egyik-másik kiváló szobrászunk ilyen rendelést kap. Erdély huszonegyedik századi terein úgy kellene megelevenednie a múltnak, hogy közben a jövőnek, a jövőről is szóljunk. Ahogy Gyarmathy János is teszi, de nem csak ő. Sorolhatnám a kiváló marosvásárhelyi szobrászokat, akiknek kevés esélyt adott ez a város, hogy arculatához hozzátegyenek valamit, vagy ha mégis, akkor sem a megújulás, csak a történelmi 

semlékállítás céljával. A hagyományra szükségünk van, de éppen akkora szükségünk van a folyamatos modernizációra, és nem háríthatunk mindent a körülményekre, mert rajtunk is múlik, hogy legjobb művészeinknek lesz-e lehetőségük maradandót alkotni.

* Elhangzott a Bernády Házban, Gyarmathy János kiállításának megnyitóján