Huszonheten voltunk…

Régi tablók díszítik az ősi skólák folyosóinak falait. A réges-régiek évekig padláson, pincében rejtőztek, ha a jól teljesítő akkori vezetők nem vetemedtek éppen arra, hogy széttörjék, összezúzzák őket.

Régi tablók díszítik az ősi skólák folyosóinak falait. A réges-régiek évekig padláson, pincében rejtőztek, ha a jól teljesítő akkori vezetők nem vetemedtek éppen arra, hogy széttörjék, összezúzzák őket. Ahol megőrizték, titokban őrizték. Most pedig, ha bejárjuk az iskolát, milyen jó elnézegetni akár a múlt század eleji tablókat is. A régi kollégiumokban szinte mindeniken felfedezünk egy híres embert, tudóssá, nagy művésszé vált tanulóját az iskolának. Az iskola pedig büszke a hírnevére, jeles professzoraira, tanulóira. Meg kell állnunk, fejet kell hajtanunk előttük.

Tablónk beszéde

Többen voltunk, de az érettségiig 27-en jutottunk. Huszonhét lány a szocializmus első, szárnyaló és nekünk, fiataloknak még sokat ígérő éveiben jutott el az érettségiig. A tabló is puritán, minden díszítés nélküli: A MAROSVÁSÁRHELYI 2. SZÁMÚ LEÁNYLÍCEUM 1951-ben végzett növendékei.

Fehér galléros, sötétkék egyenblúzos lányok fotói, egyesek enyhén ki-kicsavart nyakkal, valahogy felfelé tekintve, mások nem engedték beállítani magukat, hanem egyenesen szembenéztek, sőt mosolyognak is. A felső sorban a tanárok, középen az igazgató, osztályfőnök, aligazgató. A szokásos elrendezés. Ám a tabló alján szokatlan a nagybetűs jelmondat: TALÁLKOZUNK MAJD HARCOS, NAGY NAPOKBAN, ÖTÉVES TERVÜNK BARIKÁDJAIN. Meg lehet mosolyogni, de Páskándi Géza egyenesen nekünk írta. Az osztály barátja volt, vele dolgoztam 1950-ben és ’51-ben az Ifjúmunkás bukaresti Brezoianu utcai szerkesztőségében. Amikor Kolozsvárra ment, megörököltem az íróasztalát. Ezért, barátságunkért vagy annak okán származott tőle a jelmondatunk.

Még érettségi előtt kerültünk mindketten a laphoz, hatalmas elkötelezettséggel, és különengedéllyel befejezhettük az utolsó évet, tanulmányainkat az osztállyal, amelyből kiszakadtunk, velük érettségizhettem. Így rajta lehettem a tablón, ő pedig megajándékozott ezzel a jelmondattal. Sose tudtam meg, mi volt erről a véleménye. Tetszett neki, hogy 27 csinos érettségiző lány tőle választ jelmondatot?

És valóban ott voltunk a barikádokon. De kinek-kinek másfajta barikád jutott. A tabló közepétől kétoldalt 12-en, három sorban a bal oldaliak között orvosok, tanárok, köztisztviselők, sőt olyan is van, aki érettségi után rögtön férjhez ment, néhány év múlva két gyerek mellett tanult tovább. Ny. O.-t hárfaművészként láthattuk viszont a filharmónia színpadán.

6-an a 12-ből nincsenek már. Lassan, szépen lelépdeltek a tablóról… S mert a Ceauşescu-rezsim szétszórt bennünket, még a temetésükön sem lehettünk valahányan.

A másik csoportban orvosok, tanárok, mérnökök, gyógyszerész és pártaktivista, szerkesztő lett a copfos, koszorúba font hajú lányokból. Van, aki már dédunokákkal büszkélkedhet, van, aki sokszor elbúsulja magát, mert ha a régi padtársába kapaszkodhatna, elmúlna a keserűsége. Sokszor kérdezgeti: „hol vagytok, ti régi játszótársak?” Tudnia kellene, hogy van, aki minden társunkat számon tartja, valamit tud is róla, valahogy megtalálja az élőket (K. P.). Mi lesz, ha ő is feladja, lelép a tablóról?

Végül a kép alján hárman vannak. Az ment el legelőbb, aki a legderűsebben, nevetve néz szembe velünk. Pedig tehetsége, ügyessége, célratörése okán a halált is kinevethette volna, de ő sok küzdés és célba érés után feladta. (N. E.) maga választotta az utat, hogy lelép a tablóról. Mennyi fájdalmat okozott a távozása! Mellette az osztály esze (J. I.), szűkszavú, kissé visszahúzódó, nem könnyen barátkozó, de barátokra vágyó, kitűnő matematikus, mégis orvos lett, igaz, radiológus. Valahogy a mélybe néz a fotón, elég nagy mélységet járt meg, és messze elment, de nem talált rá arra, amire vágyott.

Hármukból egy bátor ember maradt (N. J.). Ő szembenézett a világgal, akár a képen. Egyszer megmentette az életem, el kellett volna mesélnem az érettségi találkozón, de olyankor alig lehetett szóhoz jutni, és különben is olyan természetes volt tőle ez a gesztus, az azonnali cselekvés vészhelyzetben.

11-en még az élet tablóján vagyunk.

A vártemplomi konfirmálástól az orosz kórusig

A konfirmálásról nem maradt csoportkép. Vagy elveszett volna? Megvan az emléklap Gyárfás Lajos tiszteletes úr aláírásával. A kátéra igen, de a kátévizsgára alig emlékszem. Talán a konfirmálás volt az utolsó közös jelentkezés az úrasztala előtt. „Harcos, nagy napok” következtek. A Magyar Népi Szövetség számos rendezvényén, gyűlésén székely tánccal és a következőkben román tánccal is szerepeltünk. Persze a zenét (éneklést) is mi szolgáltattuk hozzá. Szinte minden hétre esett ilyen „fellépés”, később, amikor a Diákegyesület beolvadt az Ifjúmunkás Szövetségbe, elkezdődtek a falumunkák, és „az orosz kórus” szereplése a különböző rendezvényeken. Tehetséges zongorista osztálytársunk (Ny. O.) édesanyját még az első világháborús fogsága után hozta Oroszországból az édesapja. Tőle tudott ő már oroszul, és zenei tehetségét is örökölte. A „műsor” Rachmanyinov A dongó című zongoradarabjával kezdődött, és utána magas nyakú, vörös vászoningekben megjelent a „kórus” a zongora körül, és lelkes, hályogkovács amatőrök módján, önmagunkat túlszárnyalva, a pusztán robogó paripa patkódobogását utánozva énekeltük a Poljuska, pole kezdetű, egyébként nagyon kedves orosz népdalt, és még mi mindent, még alig érlelődő orosz nyelvtudásunkkal. Orosztanárunk kedves, megnyerő lénye volt a bátorító, buzgón olvastuk az orosz irodalmat, nem is tekintettük valamely propaganda részének az ilyen feladatot. A tablón három jövendő orosztanár van, ők lettek a Poljuska elkötelezettjei. Hamar változik a fiatal lélek, még mielőtt a hely és az idő függvényében végképp kialakulna benne a hatalmas szakadék, amely eddigi neveltetésétől, szülei életétől, meggyőződésétől elválasztja. A régi leányregényektől, az észak-erdélyi visszacsatolástól mindenképpen megváltozott életforma, amely még ezután lesz igazán kemény. Az új eszmék naponkénti elfogadásával, tanulásával a tabló leányait egyre csak sodorta előre, de még nem választotta el oly messze egymástól. Hiszen a Stefánia óvodától a Református Leányiskoláig és onnan az Állami Magyar Leánygimnázium 63 fős I. gimnáziumi osztályáig, innen a 2. Számú Leánylíceumig sok-sok éven át vezetett az út, és a többség addig együtt volt.

Aztán világok, rendszerek omlottak össze, eszmék változtak, és a tabló mindvégig őrizte a 27 lány nyílt, bizakodó tekintetét. A felső képsor, a tanárok sora nem kevesebb küzdés előtt állt. Ők megtanulták elviselni a változásokat, becsületre nevelni a rájuk bízottakat, a dolgozó nő, a feleség, az anya együttes szerepére felkészíteni, és támogatni elkötelezettségüket, elképzeléseiket. Ez jóval később vált világossá a
„barikádharcosok” számára. Pedig lehet, hogy ők előre látták, és jól látták, mi következhet, hogyan sodródunk, és amiben hiszünk, hamar megkeseríti egyesek életét. Tanárként fognak szembenézni a régi iskolák el-sorvasztásával, szerkesztőként a cenzúra hatalmával. Próbálnak helytállni, úgy tanítani, nevelni, ahogy őket tanították. Nem lehetett mindent előre látni. 1951 júniusában még javában égett a forradalmi láng, a tablók érettségizői egyetemi felvételire vagy esküvőre készültek, és sikeresen. Eltelt az első húsz esztendő, a következő húsz is. Új évszázad hajnalodott. Megint leléptek egyesek a tablóról. Elmúltak a harcos, nagy napok, de egy újabb forradalom sem kímélte őket. Akik maradtak, megint hittek, beálltak a küzdők sorába mind mostanig, mikor az öregséggel kell megharcolniok.

Nyomukban újak jöttek, a falakra új tablók kerültek, szebbnél szebb és lelkesítőbb idézetekkel, bizakodással. A szeptemberi áhítatban nekik, a mindig újaknak szól a csengő. Talán csak ha mélyebben zeng, akkor emlékeztet a régiekre.