A húsvéti ünnepkör népszokásaiból (1.)

Konfirmálás, felavatás

Húsvét az egyházi év mozgó ünnepeinek középpontja, a húsvéti ünnepkör mind egyházi eredetű, mind általános tavaszi népszokásokban gazdag, telített időszak. Az ünnepkör jeles napja a húsvét előtti vasárnap is, amelynek azért pálma- vagy virágvasárnap a neve, mert Jézust a diadalmas jeruzsálemi bevonulásakor pálmaágakkal, virágokkal köszöntötték.

Az erdélyi protestáns közösségek többségében napjainkban virágvasárnap tartják a konfirmációt: a fiatalok hitbeli felkészítését, fogadalomtételét, egyházba való befogadását lezáró, megpecsételő ünnepi eseményt. A konfirmáció szokásrendje nem egy idős a reformációval, az ifjúkori  hitbeli megerősítés fontossága később fogalmazódott meg az európai protestáns országokban, így a magyarság körében is. Az egykori források szerint Erdélyben csak a 19. század elején vált általánossá. Időpontját nem rögzítették szigorú egyházi előírások, általában húsvét és pünkösd tavaszi ünnepi idejében konfirmáltak a fiatalok. Az egykori adatok és az idősek visszaemlékezése szerint  a konfirmáció hagyományos napja tájainkon áldozócsütörtök volt, a legtöbb gyülekezetben  egy-két emberöltővel ezelőtt tevődött át virágvasárnapra. A fiatalokat általában 14-16 éves korukban fogadták felnőtt egyháztagokká, a konfirmálandók életkora napjainkra az alsó korhatáron rögzült.

Konfirmálással a legények, leányok sorába

A konfirmálási felkészítő ideje és a befogadás eseménye nemcsak egyházi értelemben  felnőtté válás, hanem a teljes közösség és az átmeneti rítust megélő egyének vonatkozásában is. A konfirmálás fokozatosan egyik legnagyobb ünneppé alakult, sok-sok szokáselemmel. Az eseményt megelőzően a konfirmandusok kitakarították a templomot, megtisztították a környékét, kapuját zöld ágakkal, padjait virágokkal díszítették. A Maros menti Vajdaszentiványon például a mezőről ún. szászfüvet szedtek és azzal újították meg a hatalmas templomi koszorúkat, ez mindig a konfirmandusok dolga volt. A fiatalok erre az alkalomra kaptak először nagyos ruhát, de mindenképpen új ruhát készíttettek nekik a szüleik vagy a keresztszüleik. A hagyományos konfirmáló öltözet a lányoknak fehér ruha vagy kosztüm, a fiúknak a sötét öltöny, a székelyes kultúrájú vidékeken a székely ruha.

A konfirmált fiatalok megváltozott állapotát, felnőtt mivoltát jelezte az is, hogy már aznap a délutáni istentiszteleten nem az eddigi helyükön ültek, a gyermekek padjaiban, hanem a legényekhez és leányokhoz csatlakozhattak, az ő  padjaikba ülhettek, a fiúk a karzaton. Virágvasárnap délután rendszerint megtörtént  a frissen konfirmáltak  világi, korcsoportos felavatása is. A Felső-Maros menti Magyarón és Fickón a fiatalság a futballpályán gyülekezett, és a nagyobb legények korcsoportja az aznap konfirmáltakat felverte. Ez abból állott, hogy a lányokat többen megragadták, és jó magasra feldobták. A fiúkkal is ugyanúgy jártak el, azzal a különbséggel, hogy őket felverés közben jól megcsípkedték. A konfirmált fiúk kötelessége volt, hogy bort vigyenek és felavatás végén megkínálják a legénytársaságot, ezzel velük egyenrangúakká váltak. Erre a feldobásra  akkor is sort kerítenek, ha a konfirmálás utáni lakodalomszerű mulatságot városi vendéglőben tartják. A nyárádmenti Harasztkeréken a virágvasárnap esti bálon történt a felavatás, ezt nekik szervezték a náluknál idősebbek. A konfirmált fiúk bort vittek, a lányok süteményt, ezekkel mindenkit megkínáltak.Utána már ők is szabadon legénykedhettek, leánykodhattak. A szabédi unitáriusok is azt mondták, aki konfirmált, az felszabadult, járhatott a leányokhoz, udvaroltathatott.

Más magyar néprajzi vidékeken is ez az „áldomásos felavatás” a legismertebb.

Felavatás tavaszi szokásokban

A virágvasárnapi áldomásos felavatás mellett a húsvéti ünnepkör egyéb napjain és más szokásaiban is sor kerülhetett a fiatalok felavatására. Ilyen volt a nyárádmenti falvak protestáns közösségeinek határkerülési szokásrendje húsvét hajnalán. Ezekben a falvakban a középkori, egyházi eredetű, a feltámadást köszöntő, a termőföldet körüljárással védő határjárásba egy szintén középkori eredetű jogszokás, „a megcsapás” kapcsolódott. A megcsapás elszenvedői a határkerülésben először részt vevő suhancok, konfirmandus korú legények voltak. Az eseményen az volt a dolguk, hogy megtalálják a falujuk határait jelző kis, rakott halmokat, az ún. határhompokat. Ezeknél a határjeleknél a felnőttek, a határkerülés tisztségviselői megragadták őket, és feneküket a határhomphoz veregették, másutt botokkal vertek a fenekükre, és közben erre figyelmeztették őket: emlékezzél, hogy itt van a falunk határa. A  faluközösség szempontjából fontos feladat sikeres teljesítésével és a fájdalom elviselésével avatták őket nagykorúvá.  Az 1970-80-as években több olyan bedei, nagyadorjáni, nyárádgálfalvi,  csíkfalvi, szentháromsági, szentlászlói, szentgericei idős emberrel beszélgettem, akiket így avattak nagykorúvá, és mindannyian fogadkoztak, hogy falujuk határának összes jelét és forrását megtalálnák. A felavatandók dolga volt az is, hogy előzetesen vagy éppen az eseményen kitisztítsák, újra ihatóvá tegyék a határon levő forrásokat és csorgókutakat. A Küküllő menti Gyulakután húsvét közeledtével az idősebb legények minden évben kicserélték a falu közepén lévő kút állatfej alakú csorgófejét. A megelőző évi csorgófejet mindig az éppen cseperedő legényeknek adták azzal a feladattal, hogy a határon tisztítsanak meg egy forrást, és arra szereljék fel a csorgófejet. Jutalmul már ők is részt vehettek a húsvéti megújítási táncban. A tavaszi csorgóújítással legényekké avatódtak. A  hagyományos határkerülés, hompolásos felavatás a termőföldek kollektivizálása után véglegesen megszűnt, néhány elemét, mint a húsvéti kantálási játékos botozást Rigmányban vagy a források, csorgók megújítását Szentháromságon napjainkban is gyakorolják.

A fentieknél gyakoribb a fenyőágazó felavatás. A tágabban értelmezett Marosszék falvainak többségében húsvétkor vagy virágvasárnapján szokásos a fenyőágazás, zöldágazás, virágozás. A leányos házak kapujára, tornácára állított fenyőágak nagyságából, elrendezéséből, díszítettségéből, sokaságából vagy éppen hiányából a helyi kultúrát, szokásrendet ismerő azonnal tudta, hogy kislány vagy nagylány lakik-e a kapun belül. A választóvonalat éppen a konfirmálás előtti kislány és a konfirmált nagylány státus, szerepkör jelentette néhány évtizeddel ezelőtt, és jelenti sokfelé napjainkban is. A kislányoknak néhány vagy sok-sok feldíszített fenyőhegy, másutt kis fenyőágakból font ún. bokréta járt, illett hozzájuk hasonló korú vagy rokon gyermekektől. Konfirmált leánynak, először éppen a konfirmálás utáni alkalommal, egész kapuját beborító ún.bolthajtást vagy egyetlen nagy, rendszerint díszítetlen fenyőhegyet tettek a legények, az udvarlók vagy udvarolni akarók. A konfirmálás és a zöldágazás szokásának összekapcsolódását  jelzi az a vajdaszentiványi és kibédi szokásrend, hogy virágvasárnapi, illetve húsvéti fenyőágat csak a konfirmálással abban az évben nagykorúvá váló fiúk tettek, illetve a konfirmáló leányok kaptak. Kibéden a fiúk jó előre megegyeznek, hogy melyikük melyik konfirmandus lánynak teszi a fenyőágat. Ezt virágvasárnap előtt elkészítik és a templom karzatára állítják, szimbolikusan részt vesznek a konfirmáláson. Húsvét előtt a fiúk szülői, keresztszülői, baráti segítséggel, a kiszemelt konfirmált lány családja háza tetőzetére állítják a fenyőágat. A népes faluban ezzel is jelzik, hogy ki konfirmált, ki vált nagykorúvá a közösségben. Ez a szokásrend Vajdaszentiványon már megbomlott, Kibéden – többszöri gyűjtési tapasztalatom alapján – bár egyre kevesebb fenyőgat látni a házak tetején, még érvényes.

A húsvéti zöldágas felavatás fájdalom elviselésével járó, de végső soron játékos funkciójú és formájú szokása élt a Nyárád és a Kis-Küküllő közötti  marosszéki faluban, Gegesben. Húsvét szombatján este a nagylegények  az előkészített fenyőágakkal a  Nagyhídon a frissen konfirmált fiúk hátuljára vertek, ezzel vették be őket  maguk közé. Ezután már ők is legénykedhettek.

Legények besorolása, leányok felforgatása

Létezett viszont a felnőtté avatásnak kevésbé játékos, inkább fájdalommal járó, sőt megalázó, de elviselhető és az adott helyzetben elkerülhetetlen próbatételszerű szokáscselekménye is. Ezt a nagylegények korcsoportja gyakorolta a soraikba érkező fiúkkal, illetve a konfirmáló fiúk leány társaikkal. A cselekmény belső, íratlan szabályok alapján működött, szubkultúraként a falu társadalmában. Szinte minden fiatalnak át kellett esnie rajra, de mély hallgatás vette körül.

A nyárádmenti Szentháromságon Sipos Imre és az idősebb férfiak napjainkban is jól emlékeznek arra, hogy az 1950-es években hogyan avatták fel a 14 éves fiúkat. A katonaviselt vagy katonának készülő nagylegények saját kapujuk előtt megfogták őket. Fel kellett mászniuk egy közeli villanyoszlopra, és amint ereszkedtek lefelé, a nagylegények gombostűvel jól megszurkálták őket elöl-hátul, az érzékenyebb részüket is. „Most már nyugodtan mehetsz a faluba, mert felavattunk.” A marosszéki Mezőség falujában, Szabédon még ennél is férfiasabb volt a frissen konfirmált legények besorolása. Virágvasárnap este vagy az akörüli napokban  a nagylegények elkapták őket, akár egyénileg, akár csoportosan, letolták a nadrágjukat, megnézték, hogy van-e pihe a megfelelő helyen, megköpdösték, csípős csalánnal rávertek, esetleg bekenték trágyával, majd a csorgónál lemosták. Jöhetsz a legénysorba, többet nem bántunk. Sz. Sándor bácsiék mindezt megkapták az 1940-es években, s ők is visszaadogatták a következőknek. A Felső-Maros menti Disznajón a közelmúltig félig-meddig titkolt szokásként élt a konfirmáló leányok felforgatása, felborítása, hasonló célzattal, mint a legények besorolása: a nemi érettség ellenőrzésére és a fájdalom elviselésére. Adott, felnőttektől mentes helyzetben és pillanatban a fiúk lefogták a lányokat, felhúzták a szoknyájukat, esetleg ki is téptek egy-két szőrszálat. Egy templomi baleset l986-ban újból ráirányította a figyelmet erre az idejétmúlt, megalázó  cselekményre.

 

Utóirat. A fenti avatási eljárások némelyikén magam is átmentem, csak éppen fordított sorrendben. Először a parajdi idősebb pásztorkodó legények soroltak maguk közé a szabédihoz  hasonló módon. Aztán húsvéti fenyőágat is vittem apámmal a konfirmáló korúvá cseperedő leánynak, mint a kibédi fiúk. Igaz, nem virágvasárnapján konfirmáltam áldott emlékű Bene László tiszteletes úr kézrátételével, hanem középiskolás diáktársaimmal a nyári vakáció végén. Mégis ezt tartom – mint annyi sokan kortársaim közül – életem egyik meghatározó pillanatának.