Már ebben az órában, amikor e kis jegyzetemet képernyőre vetem, harminchat fokot mutat az ő magán hőmérője. (Egy másik forrásom 19-et. Most aztán kénytelen vagyok a szubjektív hőérzetemre hagyatkozni.) Akit csak lehet, lebeszélnek az orvosok, a média emberbaráti cikkezői arról, hogy kimerészkedjen napközben az utcára. Az éjszakai enyhülethez nagy reménységeket fűz a naiv, holott akkor sem csökken a hév.
A nagyvárosokban a szökőkutak, vízmedencék a legnépszerűbbek. Aki csak teheti, szégyenérzete és a rendőrközeg nem akadályozza meg, lábat áztat, belecsobban, befröcsköli magát. Persze szólnak a híradások a vízkorlátozásról, a vidékek kiszáradásáról, elaszályosodásáról, és az ember titokban hálát ad, hogy az ő kis lakhelyét e pillanatban még nem érintik a korlátozó zárlatok.
Másutt párakapukat állítanak fel a városok forgalmas pontjain. Régebben megtették ugyanezt a hűvösebb és öblösebb kapualjak, de amióta a városrendezés ezeket nem szereti, alig akadnak utunkban. Blokknegyedben ne keress hűs kapuöblöt (újkori közmondás). Javaslat hangzott el a hagyományőrző csoportok részéről, hogy olyan vidékeken, ahol nincsenek párakapuk, a szegény párák állítsanak székelykaput. Ezek megfaragása némi időt vesz fel, nem is szólva a kézügyességről, az illő szekercék és vésők, kalapácsok beszerzéséről, megfelelő faanyag kiválasztásáról, aztán a motívumkincs nézegetéséről, amelyet különféle albumokban vagy megmentett mesterkönyvekben lel föl a faragó ember. Szóval alaposan elfoglalja magát a kapuállításra vállalkozó, és addig is eltelik az idő, elmúlik a hőség, jönnek a hűvösebb vagy téli napok. Két haszna is van: leköti idejét a kapuállító, addig sem megy a forró és izzasztó korcsmába, háza előtt pedig díszes kapu hivalkodik, jelzi, hogy ügyes kezű, kiváló gazda lakja, s békességet és hűsítő sört ígér a bemenőnek. Na és a galambokról se feledkezzünk meg, akiknek a kapu dúcot kínál. És háznál lesz a galambepe.
A hőség előnyei sem elvetendők. Jóval hamarabb jelentek meg a dinnyések a piacokon, sokkal korábban mondhatunk le a melegházi, üzleti paradicsomokról, hogy valódi lédús paradicsomot vásároljunk az őstermelőktől. Nem tudjuk, hogyan oldják meg a kiskertek öntözését, de nem is nagyon gondolunk bele. Nekünk a kínálat a fontos. (Erre egy ortodox marxista megjegyezné: bezony elvtársok, itt egy antagonista ellentmondással állunk szemben. Amint azt Antigoné elvtársnő is kijelentette a legutóbbi aktíván.)
Ez az az időszak, amikor a főnökség szabadságra megy. Amikor a hivatalok csökkentett gőzerővel hiva(ta)lkodnak. A rendelőintézetek megtelnek panaszosokkal, a strandok, vízpartok, tengeröblök fürdőzőkkel, a jachtok csak úgy cikáznak a bamba irigyek előtt, a parkok nyugdíjasoktól zsúfoltak, ha még sikerül eljutni odáig, és kapnak egy szabad padot, a táborok pedig gyerekekkel zsibonganak, akik valami hasznosat bütykölnek egy-két hétig. A buszokon mindenki makacsul ragaszkodik ülőhelyéhez végállomástól végállomásig, a kínai legyezőárusok és klímaberendezők most aratnak igazán, mint földeken a szorgalmas kombájnok és marokszedők, dohognak a történelem mélységében a cséplőgépek, és régi tragédiákról mesélnek a vénasszonyok a fonóban. Az utcák néptelenek, a teraszok kihaltak, alig lézeng odakint néhány merész a napsütéses órákban. Gépkocsik rohannak valamerre a forróságban. Erdők közé, havasok felé. Hűtött taxival alig tud szolgálni a diszpécserszolgálat.
Csupán a közlekedési lámpák váltogatják egykedvűen színeiket. Őket a hőség egyáltalán nem izgatja. Lomhán fürgék. Hol pirosak, hol zöldek. Nem is szólva a sárgáról, mely napfény és Van Gogh kedvenc színe.
