786 kilométer – 54 kilométer/órás átlaggal – 14 óra 25 perc alatt! Ez az eddigi negatív rekord. És várj, az autó csak a tiszta menetidőt számolja, azaz azt az időtartamot, ameddig jár a motor. Az utazás hossza tehát meghaladta ezt is. 786 nyamvadt kilométer összességében több mint 16 óra alatt. Európában. Bulgáriáig. Azért oda, mert kisgyerekkel nem akartunk két napot autózni Horvátországig vagy Szlovéniáig. Persze, ez nem távolság. Németországban 5 óra alatt lazán megvan az Autobahnon. De nálunk természetesen más a helyzet. Megint éjjel indultunk, gyerek stb., délben kellett átvenni a szobát, gondoltam, éjjel háromi indulással délig simán odaérek. Oda is értem volna, Bukarestig lazán lekavartuk, persze a reggeli meló előtt értem a csenturára, elképzeled, mi volt ott. Valahogy kikeveredtünk, és mivel nemrég részlegesen lezárták a gyurgyevói (egyetlen, khm) hidat, úgy döntöttünk, kerülünk, nem állunk öt órát a sorban. Kinéztem kissé keletebbre egy kisebb határátkelőt (Szilisztrát ismét kihagytuk, jól megszívtuk annó a komppal, pedig akkor motorral mentünk), ahol még sort sem mutatott a Waze, nemhogy dugót. Gyönyörű tájakon, hegyi szerpentineken, szőlőültetvények és isten háta mögötti lepusztult komunák ölelésében kanyarogtunk a határátkelő felé, amikor hirtelen, egy kanyart követően elértük a sor végét. Az autósor végét. Bazmeg. Nem volt hosszú, kb. 5-600 méter. Kivárjuk. Odakint 42 fok. Árnyék, fa sehol. A pusztia közepén voltunk, jobbkézre, az út mellett szép hosszú sorban álltak a méhkaptárak. Jólesett kiszállni néha a raj közepén. Vártunk és vártunk. Hátul kisgyerek. Nem szaporítom.
Négy és fél órát álltunk a rohadék sivatag közepén, mert román és bolgár részről egy-egy határőr „végezte” a munkáját. Azaz éppen b@szott se rá, volt, hogy 20 percig ki sem mozdultak a kuskulétából, álljon a popor, nosztalgiázzon csak az aranykorszak után, legalább azoknak a hibbantaknak is eszükbe jut, hogy milyenek voltak a nyolcvanas évek, akik sírnak utánuk. Estére értünk oda. Az első napunkat elcseszték. De csak azért is lementünk a tengerre.
A visszaút előtt turistafórumokat bújtam, mert rájöttem, hogy a határrendészet oldalán közzétett infók minimum hamisak (az említett átkelőnél 10 percet adnak meg folyamatosan, mint kiderült, azért, mert nincs jel és a GPS-ek nem képesek bemérni, hogy mekkora a sor – ezért mutatott nekünk is üreset). Mindenhol azt írta, Vama Vechenél a leggyorsabb az átkelés. Osztottam, szoroztam, hosszabb ugyan, de inkább csorgok hatvannal, mint álljak a dugóban. És valóban, max. 10 perc alatt átjöttünk. Már kezdtünk boldogok lenni. Ó naivitás, az élet megrontója! (Tudom, hogy nem így írta Vörösmarty, de ki a fenének volt kedve ábrándozni?) Mert amit nyertünk itt, azt elvesztettük ott. Alig értünk fel a Nap Pályájára, pár kilométer után kezdődött a dugó. Csernavodánál, ameddig a szem ellátott, már araszolt a sor. Gondoltuk, a híd miatt, de nem, utána is. Arra gondoltam, ha ez betorkollik a bukaresti körgyűrűbe, még éjjel négykor is ott leszünk, így levágtam magunkat a pályáról, és továbbcsattintottam Szlobozia, majd Ploieşti, végül Cheia felé, kikerülve így a körgyűrűs, a gyorsforgalmi, majd a hegyek előtt és közbül órákon keresztül veszteglő dugókat. Persze a Brassó felől érkező fincsi szupercella épp akkor vert telibe, amikor az ókirálysági pusztán autóztunk keresztül (kidőlt fák az út oldalán, tengelyig érő víz az aszfalton és egy csomó balfék, aki a vihar legádázabb tombolásának közepén húzott félre, mert nem mert továbbmenni), de valahogy – számos további viszontagság után – hazaértünk. Az adatok? 802 kilométer 64 kilométer/órás átlaggal. 12 óra 33 perc alatt. És nem, egyáltalán nem vezetek lassan.
De két dolog biztos. Többet nem fogtok engem Bulgáriában látni. Ennyi idő alatt valamelyik nyugati partra is elérek. És ahogy az egyik ismerősöm mondta anno: ő nem megy olyan helyre, amely pocsékabb, mint az, ahonnan jött. Lassan, de egyre biztosabban adok igazat neki.
