Másnapi kiívás
Vegyünk egy egyszerű szót – mondjuk hívás. Mint olyan fogalom, amely arról szól, hogy minket valaki csalogat, magához közel akar látni-hallani. Megérinteni ujjal, pálcával, stafétabottal, varázsvesszővel. (Ez utóbbi a legvalószínűtlenebb.)
Vagy hagyományosan telefonon keresztül készül velünk kapcsolatba lépni. És fordítva is elsülhet, mi hívunk valakit. Már ha akarunk. Ugyanis a telefont fel lehet venni vagy sem. Nem felelünk, késleltetünk, nem vagyunk otthon – ha a készülék hagyományos, és a posta tulajdona volt egykor, és mi csupán előfizetőként birtokoltuk. (Vagy, rosszabb esetben, évekig ácsingóztunk, kérvényeink halomra porosodtak a távbeszélő kényuraság íróasztalán, iratmegsemmisítőjéből kibocsátva foncsikákra vágva hevert, de nem kaptunk készüléket, hívószámot. Időről időre sajnálattal közölték, hogy pillanatnyilag a posta nem rendelkezik elegendő hálózati kapacitással, de vetettek nekünk egy reménykoncot.) Letagadhatjuk magunkat – könnyű menekülési útvonal – , máskor megadjuk magunkat a sorsnak, és fogadjuk a hívást. Telefonunk híváslistát készít hívatlanul is.
Aztán ott lapul kézügyben a kihívás, ez ui. manapság roppant divatos kifejezés. Minden és mindenki kihívást jelent, provokációt, mérkőzésre felhívást. Challenge külföldiül és művelten, mint egy gondozott mintagazdaság kukoricatáblája, és az űrkutatásban Challenger űrhajót, ami oly tragikus véget ért, a jelenkor amúgy is bőséges katasztrófagyűjteményét gazdagította, meg a filmkészítők és forgatókönyvírók számára hálás témának bizonyult.
A kihívás másik formáját mindenki megtapasztalta, aki a táblánál feleltetős iskolarendszer áldozata volt. A tanár (elvtárs/úr – ill. nőnemben) akkori műszóval kibombázta az ember fiát/lányát a táblához. Felhívta a katedrához. Vészesen lapozott az osztálynaplóban, mialatt mi egyre kisebbek kívántunk lenni, pad alatt bujdokoltunk lélegzet-visszafojtva, csak az a hülye stréber Roli nyújtotta a kezét. Meg is járta, valami szuper matekfej lett a Harvardon.
A behívásról ne is beszéljünk. Behívtak a dirihez, a párttitkárhoz, a szekuhoz szelíd vallatásra, tanúnak a törvényszékre, vasárnap rendkívüli szolgálatba. Behívtak egy polgári szóra a korcsomába. Vagy csak katonának. Már akinek egy kis szerencséje volt – sikerült felmentetnie magát. Mások viszont egész életükben ezzel dicsekednek, háborús élményeiket mesélik. Plusz hadifogság, bevonulás, kivonulás, menekülés, szabadulás, szökés, nyomor. Van ahol dicsőség, van ahol önkéntesség, kötelesség, van ahol nem kötelező vagy nincs is. A helyzet függvénye. Lásd Ukrajna, Oroszország, Izrael és mondjuk a másik véglet Andorra.
Lehívás. Lehívnak az udvarra játszani, a pályára, a térre focizni, a parkba sétálni, kutyát futtatni, lehívnak oldalakat, fájlokat a számítógépről, a világhálóról, a QR-kódot, lehívjuk a számlát, a McDonald-rendelést, a repülőjegyet, homeoffice-ben dolgozunk, lehívjuk az információt, ami ma a mindenség szinonimája. Vagy gyermekkorunk fenyegetése is lehívással kezdődött. Gyere le, te nyavalyás, összetöröm a pofádat. (Esetleg más testrészt is választhatunk. De jobb, ha elfelejtjük. Mára már nem aktuális, vannak ennél sokkal veszedelmesebb kihívások.)
Előhívjuk a fényképet, az emlékeket, felhívjuk magunkra a figyelmet, összehívjuk a bandát, taggyűlést, közgyűlést, visszahívjuk a bukott szamarat pótvizsgára, áthívjuk a szomszédot egy sörre, egy sakk- vagy traccspartira, már ha létezik még házon belüli jószomszédi viszony a hagyományos értelemben; valaki kihívóan viselkedik, meghívjuk a születésnapunkra, névnapunkra, mennybemenetelünkre legkedvesebb ismerőseinket, és meghívót küldünk fontos rendezvényre, sajtótájékoztatóra – úgysem jön el, akit a leginkább vártunk –, esküvőre, sétahajózásra a Poklos-patakon. Hívás nélkül szaladunk fel legjobb barátainkhoz, húsvétkor öntözni, karácsonykor kántálni stb.
És akkor még semmit sem szóltunk olyan származékokról, mint hivatás, hivatástudat, elhivatottság, hivatal, hivatalnok, hivatalos eljárás, hivatali eskü. Hivatalos közlemény fontos eseményekről, gondos ködbe burkolás, félretájékoztatás, a valóság elfedése. (A diktatúrák szokásvilágából.) Hívatlan prókátornak házon kívül a helye. Mondották egykor régi bölcseink. Legtöbbször azonban hivatalból jelöltek ki a szegény ördögnek ügyvédet.
Végezetül egy magyardellői közmondást idéznék saját gyűjtésemből. (Hivalkodás nélkül.) Volt ugyanis abban a Maros menti faluban egy Gyárfás nevű ember, aki céltalanul ténfergett az utcákon, miközben a faluban állt a bál, ünnepelt, mulatott mindenki. Így szólítá meg ösmerőseit: „Annyi helyre mehettem volna, de sehova sem hívtak.” Mély értelmű summázat a hivatástudatról.
