Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-11-18 13:00:00
*Fotó: Sófalvi Szidónia
„Hogyan éld meg, ha más vagy, kimondatlanul is, mint a többiek?” – erre a kérdésre keresték a választ a 15–18 éves diákok november 13-án délután a 32. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Underground termében. A szép számban összegyűlt fiatalok Darvas Petra íróval beszélgettek az olvasásról, az alkotásról és az elfogadásról. A találkozó középpontjában az író 2025-ben, a Navatlon Kiadó gondozásában megjelent Figyelek rád című regénye állt. A kötet – amely a 9–12. osztályosok irodalmi olvasójátékának egyik kijelölt műve, és 2026-ban ifjúsági kategóriában Merítés díjat is nyert – őszintén nyúl az ADHD témájához. Az írónő nyíltan beszélt arról, hogy a történet mögött saját szakmai tapasztalatai és személyes érintettsége is ott húzódik.
Forrás: Darvas Petra privát archívuma
A könyvbemutató közvetlen, kérdésekkel és kártyás feladatokkal fűszerezett hangulata azonban csak a kiindulópontja volt annak a sokkal mélyebb, tágabb beszélgetésnek, amelyet Petrával folytattam. Az alábbiakban megismerhetjük azokat a személyes emlékeket és felismeréseket, amelyek közelebb hozzák az olvasóhoz az embert és a regény világát.
– Először is gratulálok a Merítés díjhoz! Meglepetés volt ez a díj, vagy számítottál rá?
– Meglepetés volt, de hát nagyon örültem neki, mert amikor megírtam a könyvet, benne volt a lehetőség, hogy pont a témája miatt perifériára fog szorulni. Ehhez képest épp az ellenkezője történt: ez egy olyan könyv, ami érdekli a fiatalokat. Már akkor, amikor felkerült a tízes listára, úgy voltam vele, hogy jó, hát ha csak ennyi, már elértem azt, ami miatt ez a könyv megszületett. Amikor megláttam a díj odaítéléséről szóló posztot (az egyik barátnőm küldte át), nagyon-nagyon sokáig el sem hittem. Nagyon-nagyon örültem neki.
– És milyen volt itt élőben hallani az olvasójátékban részt vevő középiskolásoktól, hogy mit gondolnak a könyvről?
– Élményszámba ment. Már túl voltak a versenyen és az eredményhirdetésen, amikor odajöttek beszélgetni. Nagyon jó kérdéseket kaptam tőlük, mert ez a korosztály őszintén kimondja, amit gondol, és kifejezetten szeretem, hogy választékosan is ki tudják fejezni magukat. Az egyik negatív szereplővel kapcsolatban például azt kérdezték, hogy ő miért lett olyan, amilyen. Ezek nagyon mély, jó kérdések. Az, hogy a könyv eltalált a célközönséghez, nekem egy valóra vált, álomszerű élmény volt.
– Elmondanád, hogy miért pont Alvin és a matektagozatos lány lettek alkalmasak arra, hogy bemutassák a középiskolások világát?
– Egyrészt a matekhoz mindenkinek van valamilyen kapcsolódása: vagy negatív, vagy „érthetetlenül” pozitív. Én például nagyon utáltam a matekot gimiben, és most már nagyon szeretem, amióta értem. Hogy miért egy fiú lett a fő karakter? Egyrészt ők, a fiúk alkalmasabbak a fejemben ehhez a témához, másrészt romantikát akartam bemutatni a fiatal lány olvasók számára. Szeretjük a regényekben a fiú karaktert még akkor is szeretni, ha nem úgy működik, mint mások. Be akartam mutatni, hogy nem kell félni attól, ha valaki más: lehet szeretni, szabad a barátja lenni valakinek, aki másképp fejezi ki magát.
Érdekes módon a felnőttek is hasonlóan reagálnak. Jönnek olyan visszajelzések, hogy „kérlek, Petra, ne hagyd abba, ez olyan volt, mintha én lettem volna kamasz”. A Könyvhéten is jött oda olvasó azzal, hogy a könyv által végre megértette a dolgokat a kényszermozgásokról meg a gátló funkciókról. Sőt, az is visszaköszönt, hogy a matektanár humoros odaszólásai onnan jönnek, amit én magam is mondtam a gyerekeknek régen. Egy volt diákom, aki már 20 éves, egyszer rákérdezett: „Petra néni, a tanár úr szövege te voltál?” Igen, belőlem eredt!
– Ha egy teljesen idegennek kellene bemutatnod magad három szóban, de az „író” szót nem használhatod, mik lennének azok?
– Hát... történetek, impulzív és... talán a felfedezés. Ez elég jól körülírja az egészet. Az impulzivitás meg a történet magától adódik. Írómentorálással is foglalkozom, és mindig azt javasoljuk a szerzőknek, hogy olyan történetbe kezdjenek bele, ami legalább egy-két évig biztosan érdekli őket. Ehhez pedig az kell, hogy egy téma nagyon impulzívan, mélyről törjön fel belőled, mert csak azzal tudsz hitelesen foglalkozni, ami igazán megérint.
– Milyen voltál te a középiskolában, és ha szembejönne veled ma a fiatal Petra, mit gondolnál róla?
– Hát én rettenetes kamasz voltam, tényleg, ezt bárki tanúsíthatja, aki akkor ismert. Nagyon nem ismertem ki a saját működésemet, és a környezetem sem ismerte még ezt az eltérő működést. Ha szembejönne a fiatal énem, valószínűleg ő kezdeményezne nálam, mert én félénk voltam, de vágytam a felnőttek visszajelzésére. Érzelmileg nagyon éretlen voltam egy ponton, más ponton meg nagyon érett, és a kettő között kevés volt a kapcsolódás. Biztos, hogy túlóráztam a túlkompenzálásban: ha zűrzavar volt bennem, rendkívül idegesítővé váltam, hogy álcázzam a szorongásomat. Ma már azt mondanám neki: nem kell túlkompenzálni, nem kell megfelelni, oké vagy úgy, ahogy élsz és ahogy magadat látod.
– Milyen volt az a pillanat, amikor hivatalos ADHD-diagnózist kaptál, és nem csak sejtetted?
– Éppen a Figyelek rád írásának folyamatában voltam, úgy három éve. Először persze mondtam, hogy oké, én ezt eddig is tudtam. Másrészt nem tagadom, örültem volna, ha kiderül, hogy mégsem így van. Volt benne egy kis gyászfolyamat: miért ilyen küzdelmes? Amikor én voltam fiatal, ezt még nem ismerték annyira. Aztán megnyugodtam, és sokat segített a tudat, hogy „aha, ez vagy az ezért volt”, így már nem bántom magam miatta. De nem is takarózom ezzel a mindennapokban. Csak annyit jelent, hogy például a rutinfeladatokhoz nehezebben állok hozzá, és ha a környezetem megérti, el tudja fogadni. Nem próbálom magamra erőltetni azt az alkalmazkodást, amiben régen rendre megégtem. Érzelmileg óriási jelentősége van a diagnosztikának: gyerekeknél sem megbélyegzés, hanem segítség, hogy töltsük fel a megfelelő eszközökkel a batyujukat.
– Az ADHD-s diagnózis a hétköznapokban mit indított el benned? Van olyan tulajdonságod, amivel régen harcoltál, de ma már erősségként éled meg?
– Például pont az impulzivitás. A kisgyerekek és a fiatalok nagyon erősen élik meg az érzelmeiket, és mivel én is így vagyok ezzel, ezt az írásban, a karakterek építésében fantasztikusan tudom használni. Megtanultam kezelni azt is, amikor valamire nagyon erősen rástresszelnék. Ha elfogadod magad, és tudod, hogy mik a határaid, de nem nyomod el a saját személyiségedet, akkor sokkal kevesebb energiát pazarolsz el a maszkolásra, és természetesebben tudsz létezni.
– Pedagógusként rengeteg időt töltöttél fiatalok között. Volt olyan emlékezetes történet a pályádon, ami a legmélyebben nyomot hagyott benned?
– Sok olyan volt, ami maradandó. Volt olyan gyerek nálunk az osztályban, akinek a beilleszkedés nagyon nehezen ment, de tudtuk, hogy ha mi sem állunk ki mellette, akkor senki más nem fog. Nagyon nehéz volt, de utólag, amikor elmentem a ballagásra, vagy visszajelzést kaptam évek múlva, fantasztikus volt látni, hogy felnőttek, fejlődtek, és hogy a tőlünk kapott mankó segítette őket a beilleszkedésben. De olyan is előfordult, hogy felvettem egy ősz parókát. Addig mondogattam az egyik diáknak, hogy „meg fogok őszülni tőletek”, amíg egyikük meg nem jegyezte: „Hát, de Petra néni olyan fiatalos...” – mire én a következő órára felkaptam egy parókát, hogy „nézzétek, egy szünet alatt meg is őszültem!”. Nagyszerű poén volt, és rögtön sikerült vele felkelteni a figyelmüket. Szerettem ezeket a pillanatokat.
– Mit tanultál legutóbb a 10–15 évesektől, ami meglepett?
– Hatalmas dolog, ahogyan a mai fiatalok lelkesedni tudnak, és ahogyan – ha valami nem tetszik – mernek határokat húzni és továbblépni. Ők már tudják, hogy mire van szükségük, és kiállnak magukért. Mi még abban nevelkedtünk, hogy mindenkinek ugyanazt a sablont kell követnie. A mostani fiatalok bátorságot adnak nekem is: ha ők ki mernek állni magukért, akkor nekem is lehet 40 felett. Megmutatják, hogy az őszinteség és a saját magunk képviselete bárhol, bármely életkorban lehetséges.
– Befejezésül: azt mondtad: „Nem alszik ki a fény ott, ahol táplálják”. Nálad ki vagy mi táplálja ezt a fényt mostanában a leginkább a mindennapokban?
– Ez egy hosszabb önismereti út eredménye. Nagyon sokáig küzdöttem azzal, hogy irigy vagyok másokra olyasmi miatt, amim nekem nincs. Aztán rájöttem, hogy sokszor nem hiányról van szó, hanem arról, hogy ott van a helye valaminek, amit én magam is meg tudok teremteni. Olyan ez, mint a fény: meg kell találnom, hogy nekem mi a táplálék – legyen az egy jó olvasmány, egy saját írás, egy film vagy egy tábla csoki –, ami fel tudja tölteni a lelkemet. Amióta ezt tudatosítottam, azóta sokkal jobban tudok örülni mások sikerének is. Mert ha tudod, hogy tehetsz azért, hogy legyen valami a te életedben is, a világot és az embereket is teljesen más szemmel fogod látni – még akkor is, ha az életben vannak olyan veszteségek, amelyeket nem lehet pótolni. A belső fényünket azonban mi magunk tápláljuk.