Borszékre szerettünk volna kicsapongani, de lehetetlennek tűnt. Feladtuk.
Borszékre szerettünk volna kicsapongani, de lehetetlennek tűnt. Feladtuk. Hiába, akinek nincs saját gépkocsija vagy elegendő pénze taxira, az üljön otthon, vagy keressen olyan fürdőhelyet a térképen, amely vonattal is elérhető. Van ugyan egy autóbusz, ami Nagybányáról indul, és eljut a jászok városáig Borszéken keresztül, de erre nincs előzetes online helyfoglalás, bizonytalan, és naponta egyszer indul vagy egyszer sem. Ahogy ez már nálunk szokás a tömegközlekedésben.
Különben hallottam, hogy egy képviselőjelölt Jászberényben a minap úgy kampányolt, hogy Jézus Krisztus jászolban született, tehát jász volt. (Ilyen alapon, aki Szaratovban született, az szar?)
Ezeket követően természetesen sorjáznak a civilek reformjavaslatai. Az amatőröké vagy dilettánsoké. Attól függ, hogy honnan nézzük le a gyalogost, a tömegközlekedésre ítélt szerencsétlen ötletelését. Én például arra gondoltam a magam sajátosan külsős agytekervényeimmel, hogy létesíteni kellene egy állandó járatot – autóbusz, kisbusz, kocsifogat (mint a XIX. században) – Maroshévíz és Borszék között, amely a vonatérkezésekhez és -indulásokhoz igazítja menetrendjét, és akkor ez a jármű-alkalmatosság felszállíthatja kényelmesen az embert a híres-nevezetes, legalább 350 éves fürdőre, ahová még a Mioriţa költője (a román folklór legzseniálisabb hamisítója), Vasile Alecsandri is járogatott.
Így hát választásunk, nem teljesen függetlenül ettől a hátrányos állampolgári helyzetünktől, magára Maroshévízre esett. Két óra alatt felröpített a székely körvasút egy szakaszán a gyors. Leugrottunk Topliţa–Maroshévíz igazán kietlen állomásán, és elkezdtük szokásos tévelygésünket a kiszemelt, lefoglalt hotelig. A csalódás kellemes volt, és viszonylag olcsó. Azt tudtuk, hogy a Bánffy, bocsánat, a Bradul-Fenyő, ahol a polgármesternek komoly érdekeltségei vannak, nos, a jól ismert medencés fürdő tele van. Inkább az Urmánczyt választottuk. Tényleg, ma is így hívják (újra, és még mindig 1835 óta, mióta a család megvásárolta a melegvíz-forrásokra telepített fürdőt a szárhegyi gróf Lázáréktól).
Pompás olimpiai méretű vízmedence várt, kínálta magát, szinte utánunk kiáltott, gyertek, fürödjetek meg bennem, 25 fokos a vizem, télen sem fagyok be! A strandon elegendő zöld gyep van, és vastag törzsű, árnyas fák, be van kerítve, csöndes és nyugalmas, nincs zsúfoltság, van elegendő napozóágy, mérsékelt belépő, 24 óráig érvényes jegy és lila csuklószalag. Négy-öt féle étel közül választhatsz, tiszta konyha, figyelmes kiszolgálás, elegendő sör és kitűnő csórékolbász (néhai Sylvester Lajos magyarítása) vagy mitch, esetleg
meetch (így angolosítva nem hangzik olyan balkániul, és benne van az is, hogy húsból készül).
A fürdőt a tulajdonosok visszakapták szétcincált állapotban, ugyanis a környékbeliek ide hordták minden hulladékukat, és itt mosták műperzsa szőnyegeiket, vagy végezték dolgukat, amikor nem volt víz a vezetékekben. Több tonna szemetet kellett elhordani, és európaivá varázsolni újra a termált.
Véletlenül kitűnő kompániára találtunk, szívélyes volt a vendéglátás, jólesett a három-öt féle sör, bár az idő szeszélyes volt, és olykor hideg sarki szél tört reánk, a meleg vízben pompás menedéket leltünk, ki sem akartunk bújni. (Ahogy mondani szokás, elmentünk a víz alá száradni – melegedni.) Még az sem zavart, hogy népes társaságban egy sportbárban, jó kis törzskocsmában nagy képernyőn néztük végig a francia–horvát döntőt. Úgy látszik, összeszokott társaság gyűlt össze, többnyire a kisváros magyarjai, és a horvátoknak drukkoltak, a franciák csak gyér tapsot kaptak.
Három napot – egy hosszú hétvégét – töltöttünk a Hargita megyei (egykor Maros-Torda vármegyei) kisvárosban, ahol a szocializmus monomániás tömbházi monstrumai uralják a városképet és képtelenséget.
Lettek volna még kirándulóhelyek, a most renoválást szenvedő Urmánczy-kastély és kilátók, de mi hűségesen őriztük a termálforrást, és nem tudtunk betelni vele, ami csak két órára van Vásárhelytől, de amelyet városunk lakói, úgy látszik, meleg nyárszakon is ignorálnak. Kár.
