Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-07-28 14:00:00
A nyár első osztályú termőföldje a történeteknek. Egykori vakációk emléke csírázik ki belőle, napsütötte sztorik, amelyektől felmelegszik, és különös fényt kap a lélek. A minap egy kétgyermekes édesapa idézett fel egy régi júliust. Miközben mesélt, megértettem, mi a titka annak, hogy huszonéveik elején járó gyermekeivel – a fiával és a lányával is – meg tudta őrizni azt a bizalmas, baráti közelséget, amit elvált szülőknél gyakran udvarias kérdezz–felelekké alakíthat a fizikai távolság és még ezernyi más körülmény. Norbi esetében egészen más a helyzet, ő szinte naponta beszél telefonon a „zsuniorokkal” (ahogy előszeretettel emlegeti őket), és minden második pénteken közös programot is szervez valamelyikükkel. A fiával sörözni megy, a lányával moziba, vagy ilyenkor, nyáron strandolni, de ez nem törvényszerű, az sem ritka, hogy éppen fordítva, vagy egészen másként alakul a forgatókönyv, aszerint, hogy a fiatalok éppen mit szeretnének.
– Hármasban nem szoktatok eljárni ide-oda? – kérdeztem, mielőtt belelendült volna a négy évtizeddel ezelőtti nyár felidézésébe.
– Nem, mert úgy gondolom, hogy mindkét gyereknek szüksége van a teljes figyelmemre – szögezte le az édesapa, aztán végre mesélni kezdett.
– A szüleim tanítottak meg erre még négy-öt éves koromban, rögtön a húgom megszületése után. Mivel életem első éveiben sokszor begyulladt a mandulám, a körzeti orvos azt mondta apáméknak, hogy két út áll előttünk: műtét vagy tengerpart. Ha az egészséges sós levegő sem segít rajtam, akkor mindenképpen ki kell venni a mandulámat, de egy próbát mindenképpen megér az a nyaralás. Az első évben hármasban utaztunk a szüleimmel a Fekete-tengerhez. Csodálatos két hét volt, igaz, én minden reggel és a délutáni órákban édesapámmal lubickoltam a hullámok közt, vagy építkeztem a homokban, anyu ugyanis nem bírta a hőséget, így amikor csak tehette, inkább a szálláshelyünkön pihent. Esténként aztán hármasban kerekedtünk fel egy közös sétára az üdülőtelepen. Nagyon tetszett nekem minden ott, Mamaián, és jóformán még véget sem ért a nyaralásunk, én már a következő évit vártam. Csakhogy anyu még azon az őszön várandós lett, és a húgomnak éppen július elején kellett megszületnie. Sokat tanakodtak a szüleim azon, hogy mi legyen az én üdültetésemmel, de aztán édesapám kijelentette: „ketten megyünk Norbival”. Anyu először hallani sem akart az ötletről, azt hajtogatta, hogy halálra aggódná magát a távollétünkben, de végül belátta, hogy ez a legjobb megoldás. Így aztán alig egy héttel a kistestvérem világra jötte után kettesben szálltunk fel a vonatra apuval. Fekete Pétert játszottunk az úton, lakmároztunk az anyai nagymamám csomagolta fasírtos szendvicsekből, Kocsárdon pedig átszálltunk egy másik szerelvényre. Jól emlékszem, éjszaka volt, és én apu közelségétől olyan biztonságban éreztem magam a sok idegen ember között, ahogy azelőtt talán soha. Pedig egy évvel korábban is ugyanazon az állomáson várakoztunk a csatlakozásra. Gondtalan napok vártak ránk, amikor nagyon kimerülök, még most, felnőtt fejjel is azokból táplálkozom. Pedig mennyi év eltelt azóta… Tudod, mi maradt meg a legtisztábban abból a nyaralásból? Az, hogy amikor homokvárépítés közben megkívántam a fagyit, édesapám rajzolt egy jókora kört körém a homokba, és megkért, hogy amíg ellép a közeli bódéig, maradjak a körön belül. Tíz perc, negyedóra is eltelt, mire megjött a fagylalttal, én mégis tökéletes védelemben éreztem magam. Ezután napi rituálénkká vált ez a körrajzolós, magamra hagyós, őrködős játék, amitől, így utólag visszagondolva, nemcsak az apámba vetett, amúgy sem kicsi bizalmam nőtt, hanem az önbizalmam is. Igaz, nagy „férfiasodásomban” a hazafele vonatozáskor, amikor apukám egy pillanatra elbóbiskolt, jól meghúztam a sörét, de szerencsére ennek is csak annyi következménye lett, hogy körülbelül másfél órán át versenyt horkoltam vele a körülöttünk kókadozó utastársak „nagy örömére”. Az elkövetkező években újra meg újra visszatértünk édesapámmal Mamaiára, a húgom és anyukám egyszer sem tartottak velünk. Használt a tengeri „terápia”, megúsztam a mandulaműtétet, de talán nem is ez volt ezeknek a nyaraknak a legnagyobb hozadéka. Ahogy teltek az évek, már nem volt szükség édesapám homokba rajzolt köreire, ha magamra maradtam egy kis időre vagy hosszabbra, én mégis odaképzeltem őket magam köré. Azt hiszem, a mai napig ott vannak körülöttem, még akkor is, ha a tenger zenei kísérete legtöbbször elmarad.