Csütörtöki aggodalom
Ha mégis ő győzne a sorsdöntő vasárnapon…
Igen, aggodalomra minden okunk megvan. Bizonyára te is láttad, amint a vasárnap kihirdetett győztes aranyemberrel minden gyulafehérvári munkásnő kezet akart rázni. Mert hol ünnepeljen egy efféle aranyember, ha nem Gyulafehérváron, ahol minden megragadható alkalommal ki lehetett jelenteni a nemzeti egység-egyesültség nevében valamit, ami a magyarra, a kisebbségekre nézve aggodalomra adott (adhatott) okot.
Nincs idő a lazításra. A szólás és utazási szabadság, az iskola és a magyar nyelvhasználat kerül veszélybe. A személyi szabadság válik illuzórikussá. Harmincöt év után kezdődik minden elölről?
A Funárok kora jönne az országra? És vajon akad, képződik elégséges ellenállás, erkölcsi, politikai, nemzeti józanság, velünk való szolidaritás, mely ellenáll ennek az új aranykornak? Kibírja-e a román demokrácia a szélsőséges román demagógiát?
Lesz-e ellenmédia, és lesznek-e bátor emberek, akik nemet mondanak a parlamentben, a pártokban, az önkormányzatokban és a közéletben meg a magánéletben, akik nem hisznek annak hazug ideológiának és veszedelmes gyakorlatnak, amelyet ma nem csupán az aranyember, hanem piros nyakkendős, piros baseballsapkás amerikai csiszlik és az agresszor cárivadék képviselnek, nyomatnak, nyomulnak?
Lejárt a demokráciák kora?
Be kell fognunk a csőrünket? Megalázásunk, vesszőfutásunk itt van egy karnyújtásra?
Még meg lehet, talán, előzni. Gondolkozzatok, emberek!
