Házi őrizet
2018-04-24 14:16:43
- Nagy Székely Ildikó
N. E. hangját nem könnyű elfelejteni. Önmagán nevető az a hang, kislányosan könnyed, még akkor is, amikor villámokról, égrengésről, az emberi élet hihetetlen mélységeiről beszél.
A szűk garzonban a központi hely a nagy, fehér lepedős ágynak jutott. A fal mellett parányi tévé, alig egy lépésnyire tőle kényelmes fotel. Az ötvenes évei derekához érkezett nő jó ideje nem üldögélhetett benne. Kopogtatásomra irodai székével gurul az ajtóhoz, beenged, aztán ráfordítja a kulcsot a zárra. Kérdőn néz rám, majd mesélni kezd.
– Egy éve fordult meg a fejemben, hogy az újságban kérjek segítséget, hogy kiszabadulhassak innen. Húsz éve élek ebben a szociális lakásban, és kezdetben nem is volt semmi gond, mostanában azonban olyan lakók költöztek ide, akiknek az otthonában állandóan áll a bál, egymást érik a cirkuszok, az ordítozás, a verekedés. Miattuk nincs sem éjjelem, sem nappalom. Arra gondoltam, feladom a függetlenségem, ha kerülne egy olyan jó szándékú család, amely befogadna. Csak egy kis szobát szerettem volna, ahol nyugalomban lehetek. Ez volt az A terv. De aztán bonyolódtak a dolgok.
A fotel mellé állított lábprotézist már érkezésemkor észrevettem. Vártam, hogy rá terelődjön a szó.
– Nem sokkal a rendszerváltás után külföldre mentem. Túl voltam egy sikertelen házasságon, új életre vágytam. Egy közlekedési baleset azonban keresztülhúzta a számításaimat. Mindkét lábam amputálni kellett térdtől lefelé. Kiváló orvosok mentettek meg, és „raktak össze” testileg, lelkileg. Leszázalékoltak, de olyan lábprotézist kaptam, amellyel továbbra is aktívan élhettem. Mivel a protézis használata nagy erőfeszítést igényel, és így gyengül a szív, rendszeresen jártam tornázni, hogy megfelelő kondícióban legyek. Kint maradhattam volna, de hazahúzott a szívem. Úgy gondolom, nem a balesettel, hanem a visszaérkezésemmel tört ketté az életem.
– Akkor kapta ezt a lakást?
– Igen. Éltem tovább a megszokott életem, időnként külföldre utaztam a régi orvosaimhoz felülvizsgálatra, kezelésre. A protézist bizonyos időközönként ki kell cserélni, erre is mindig sort kerítettem. A legutóbbi cserét, amelyre egyébként már évek óta szükség lett volna, idén tavaszra jegyeztettem elő. Kölcsönt vettem fel, hogy fizetni tudjam a költségeket, de december végén térdre estem a padlócsempén, és súlyosan megsérült a lábam. Azóta nem használhatom a régi protézist sem, így térdtől lefele megszűntem létezni. Mivel az elmúlt 26 év alatt egy napot sem betegeskedtem, nem voltam felkészülve erre a helyzetre. Éppen ezért kerekes székem sincs. Teljesen helyhez vagyok kötve, és még nehezebben viselem az itteni körülményeket. Úgy érzem magam, mintha bűncselekményt követtem volna el, és házi őrizetbe tettek volna.
– Egyáltalán nincs segítsége?
– Régebb egy szomszéd család segített, de ők már elköltöztek. Mostani segítőimet, akik szükség esetén bevásárolnak nekem, elmaradt számlák miatt a kilakoltatás fenyegeti. Pedig igazán jólelkű emberek.
– Nem próbált alapítványokhoz fordulni?
– Nagyon nehezemre esik segítséget kérni, olyankor mindig leblokkolok. Nemrég mégis erőt vettem magamon, és felhívtam egy jótékonysági szervezetet. Mivel ebben az állapotomban nem tudok vonattal vagy autóval utazni, külföldre pedig több ezer lejért visz ki a mentő, ehhez, illetve a protézis felhelyezését megelőző kezeléshez, gyógyításhoz szerettem volna támogatást kérni. Ámulva hallgattam, ahogy a hívásomra válaszoló úriember kioktat. Nem akarta megérteni, hogy nekem odaát megvannak az orvosaim, akikben megbízom, és azt javasolta, mondjak le a külföldi beavatkozásról, végeztessem el itthon, mert itt legalább vannak jogaim. Úgyhogy most üldögélek naphosszat a székemben, nézem a mennyezetet, és keresem a jogaimat. És ha meg is találnám őket, egy itteni magánklinikán több száz lejbe kerülne a napi kezelés és ellátás.
Beszélgetésünk végén N. E. fiatalabb éveit is felidézte. Akkoriban is többször megrengett körülötte a világ, édesanyját 18, apját 24 évesen vesztette el, aztán jött a válás. Rokonságával felszínes a kapcsolata, tőlük nem várhat segítséget. Hirtelen felindultságában fordult hozzánk. Úgy érezte, nincs veszítenivalója, és talán eljut a hangja valakihez, aki nehéz helyzetéből kiutat mutat.
