Hétköznapi történet
Viola nem szereti, ha néninek szólítják, pedig már megélt hatvanhét tavaszt. Kötött szvettere zsebében mindig rejtőzik pár savanyú cukorka, becsomagolt csokoládékocka – a háza melletti kisboltban reggelente ő az első vevő –, így az útjába kerülő gyermekeket könnyen megszelídíti. Kéri, hogy tegezzék, és a kicsik egy-két finomságért cserébe szívesen teljesítik a kívánságát. A tizenévesekkel más a helyzet. A világot kritikus szemmel vizsgáló korosztály enyhén szólva furcsának tartja a nagy melegben is vastagon öltözködő, hajlott hátú asszonyt, aki esténként gyakran kiül egy zacskó „pufuleccel” az udvarára, és órákon át majszol és nézelődik.
– Sosem zavart, ha mások kinevettek, pláne a fiatalok nem. Ők olyan szépek, üdék, hogy nem szabad haragudni rájuk – jegyezte meg beszélgetésünk elején. – Mindig arra törekedtem, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és ha tudok, másoknak is szerezzek egy kis örömöt. A pályafutásom ennyiben ki is merül – kacagta el magát, miközben letelepedett mellém egy kerti székre.
– Mit meséljek? – nézett rám várakozva, aztán, mielőtt megszólaltam volna, belevágott.
– Takarítónő voltam évtizedeken át. Fiatalabb koromban iskolákban, később egy vendéglőben voltam „tisztaságfelelős”. Nem volt könnyű munka, de én szerettem. A feletteseim mindig megbecsültek, sosem kaptam tőlük egyetlen rossz szót, lenéző pillantást sem. Ennek a békés időszaknak édesanyám betegsége vetett véget. A bátyja elhunyta után kezdett anyám magába zárkózni, egyre gyakrabban fordult elő, hogy nem ismert meg, rövid idő alatt szinte teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Az orvos időskori szenilitással diagnosztizálta, és javasolta, hogy keressek neki idősotthont, mert hamarosan állandó felügyeletre fog szorulni. Megköszöntem a jó tanácsot, és másnap családi okokra hivatkozva felmondtam a munkahelyemen. Kilenc évig rendeztem anyámat, de egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy elviselhetetlen terhet cipelek. Késői gyermekként jöttem a világra, és mivel apám még csecsemőkoromban kilépett a családból, édesanyámnak egy keresetből kellett felnevelnie. Volt, hogy egymás után két műszakot vállalt a gyárban, ahol varrónőként dolgozott, és a túlórákból sem fogyott ki soha. Tartoztam neki azzal, hogy az utolsó éveiben mellette legyek.
– Anyagilag hogy boldogultak, miután megszűnt a munkaviszonya?
– Otthoni mosást, vasalást vállaltam, így nem maradtam teljesen jövedelem nélkül. Soha nem voltak nagy igényeink, a mindennapira pedig a mellékkeresetemből és édesanyám nyugdíjából mindig jutott. Tulajdonképpen azoknak a házhoz kötött éveknek is megvolt a maguk szépsége. Anyám a „világosabb” pillanataiban a gyermekkoromról mesélt, mégpedig csupa olyat, amire én már nem emlékeztem. Elmondta, hogy amikor végigment velem az utcán, megfordultak utánunk az emberek, olyan szép voltam a hosszú copfjaimmal, első osztályos koromban pedig egyszer, amikor oltani vittek, kiszöktem az iskolai rendelőből, és elbuszoztam hozzá a gyárba, hogy megvédjen a „szúrós nénitől”. Órákig hallgattam volna a történeteit, de rendszerint hamar megszakadtak. Egyszer aztán végleg kifogyott belőlük. Bár az utolsó közös évünk elképesztő küzdelem volt, nehezen tettem túl magam a távozásán. Úgy éreztem, olyan az életem, mint egy lebontásra ítélt ház, amiből már kihordták a bútort. Munkába szerettem volna menekülni a gondolataim elől, de az álláskeresés már nem ment olyan könnyen.
– Mi nehezítette meg?
– A korom, meg aztán a világ is sokat változott kilenc év alatt. Végül mégis felvettek egy bevásárlóközpont gyorsétkezdéjébe takarítónőnek. Akkor jöttem rá, hogy eljárt fö-löttem az idő, nincs mit szökdösnöm. Nehezemre esett állandóan hajolgatni, tízpercenként leszedni az asztalokat, felseperni a földre hullott ételmaradékot. A munkaközösség egyébként nem volt rossz, a kolléganők mindig udvariasan szóltak hozzám, és a hátam mögött sem sugdosódtak arról, hogy mit keres közöttük ez a vén satrafa. Valahogy mégsem éreztem jól magam abban a környezetben, túl rideg, személytelen volt minden. Pár hónap múlva el is jöttem. De sokáig nem ültem otthon karba tett kézzel. Egy újsághirdetésben találtam egy igazán nekem való állást, és hála az Úrnak, fel is vettek. Egy nyolcvankilenc éves asszonyhoz járok kétnaponta takarítani, főzni, mosni. A néni felügyelete nem az én gondom, arra külön személyzetet fogadott a család, és ez így is van jól, lelkileg ugyanis nagyon felkavarna, ha ápolnom kellene valakit. A házimunka viszont kitölti a napjaimat, és utána annál jobban esik a lustálkodás. – Kislányos szégyenlősen kacagta el magát, aztán aggódva kérdezte, nem fázom-e, nem kellene-e bemennünk a házba, amely öregségében is takaros, és kalitkaként őrzi az elszállni nem vágyó éveket.
