Hazaút

Van valami titokzatosan meghitt a házsorok közt lélegző utcák esti fényében. Betonóriások sűrűjében ez sohasem tapasztalható meg. Tímea mégis arra készült, hogy a város talán egyik legcsendesebb részében lévő, pár lépésnyi udvarral körbevett otthonából tömbházlakásba költözzön. 

– Dávidnak lesz a legnehezebb – jegyezte meg a vékony, szemüveges nő beszélgetésünk elején. – A fiam tavaly is, a születésnapi gyertyafújásnál csak azt kérte, hogy maradjunk itt minél tovább. Hatévesen, persze, még nem tudja felmérni a helyzetet. Az a lakás, ahova most költözünk, a miénk lesz, nem kell többet a havi albérletet számolgatni.

Kávéval kínált a kartondobozoktól, félig teli zsákoktól fuldokló szobában, aztán mesélni kezdett.

– Három évvel ezelőtt megszűnt az üzlet, ahol kereskedőként dolgoztam, és mivel a férjemnek sem volt biztos keresete, sürgősen munka után kellett néznem. Találtam is egy állást egy élelmiszerboltban, igaz, a fizetés kevesebb volt, mint a korábbi munkahelyemen. Közben egy újsághirdetésben rátaláltam Márta nénire, aki gondozót keresett, és a lakását ajánlotta fel fizetségként. Az első találkozásunk alkalmával leszögezte, hogy nincs örököse, így nem kell attól tartani, hogy majd pereskednünk kell valakivel. Mégis napokig fontolgattuk a dolgot a férjemmel. Tudtam, hogy a néni önellátó, nem is annyira gondozóra, mint társaságra vágyik, de azzal is tisztában voltam, hogy az idő múlásával leromolhat az állapota. Végül mégis úgy döntöttem, hogy bevállalom. 

– A munkahelyed is megmaradt?

– Körülbelül másfél évig ment ez a kettős játék. Munka után vagy előtt mindennap felmentem Márta nénihez, bevásároltam neki, mostam, főztem, takarítottam rá, és mivel már akkor gyengén látott, felolvastam neki az újságot. Néha szépirodalmi műveket adott a kezembe, Tolsztojtól a Háború és békét, Jókaitól Az arany embert, mindig a csipkés könyvjelzővel megjelölt oldaltól kellett kezdenem az olvasást. Sokat beszélgettünk is Márta nénivel, máskor régi fényképalbumot vett elő, és az első fotótól az utolsóig valamennyiről hosszú percekig mesélt. Eleinte a fiamat is felvittem hozzá, de aztán észrevettem, hogy fárasztja a gyerek kérdezősködése, így inkább egyedül mentem. Nem volt ez egy rossz időszak az életemben, csak az bántott, hogy a családomat elhanyagolom. Ha a férjem munkában volt, egy szomszéd néni vigyázott Dávidra, és egyre inkább azt éreztem, hogy a gyerek kezd eltávolodni tőlem. Néha már az is előfordult, hogy a nevemen szólított, nem pedig anyának.

– Mi történt másfél év múlva?

– Egy este Márta néni leesett a lakásban, és eltört a combnyakcsontja. Megműtötték. A kórházban naponta látogattam, de az igazi nehézség akkor kezdődött, amikor hazakerült. Azelőtt sosem pelenkáztam felnőtt embert, most ezt is meg kellett tanulnom. A gondozottam nagyon pedáns, erős akaratú asszony volt, a kiszolgáltatottság érzése lelkileg borzasztóan megviselte. Bizonyára ennek tulajdonítható a gyors szellemi leépülése is. Kezdetben csak mindegyre ismételte magát, nem emlékezett dolgokra, de aztán azt kezdte el magyarázni, hogy valaki be akar törni hozzá, hallja is éjszakánként az ajtónál a motozást. Hiába mondogattam neki, hogy valószínűleg csak álmodta az egészet, egyre hevesebben tiltakozott az érveim ellen. Egy idő múlva szellőztetni sem engedett a harmadik emeleti lakásban, azt mondta, még úgy felejtjük az ablakot, és bemászik rajta az üldözője. Ezek után már egyáltalán nem lehetett magára hagyni. Az utolsó hónapokban a férjemmel felváltva őriztük, de legtöbbet mégiscsak én ültem nála. Lassan úgy éreztem, az egész világ abba az egy levegőtlen szobába zsugorodott össze… Azon az estén is én voltam mellette, amikor elaludt. Nem szenvedett, csendesen, méltóságteljesen lépte át földi határait.

– Milyen volt azután? Megkönnyebbültél?

– Furcsán éreztem magam. Valahogy a részemmé vált a Márta néninél töltött idő, az, ahogy csontos ujjaival elveszi a kezemből a vizespoharat, és az is, ahogy együtt kergetjük világgá a láthatatlan üldözőket. Nemcsak fizikailag, lelkileg is helyre kellett jönnöm, mielőtt a költözésbe belevágtunk. Egy hónap is eltelt Márta néni távozása óta, és bár a dolog jogi oldalát időben elrendeztük, csak most kezdtünk el csomagolni... Ez a tavasz nagyon ember- és gyerekpróbáló lesz a családunkban. A lakás a város másik végén van, így az egész életterünk átrendeződik. A fiam előkészítő osztályos, most, tanév közben nem váltunk iskolát, de ősztől muszáj lesz. A tömbházban mások a hangok, zajok, azt sem lesz könnyű megszoknia. Ott is lesz saját szobája, de kisebb a mostaninál.

– Hogy fogadta Dávid a változás hírét? 

– Egyelőre elég vidám, magát a költözést ugyanis nagyon élvezi. Tudod, ilyenkor mi is engedékenyebbek vagyunk a férjemmel, nemcsak a székek, asztalok, hanem a szabályok is könnyebben felborulnak, kitolódik a lefekvési idő, esti mese után még várat lehet építeni a kartondobozokból… Engem viszont kifejezetten feszültté tesz ez a „sem itt, sem ott” állapot. Most áthurcolkodunk, de szerintem még sokáig idegen lesz az új helyünkön minden. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie, de remélem, egyszer igazán hazaérünk.